Reisz Gábor a tavaly végzett, új Simó-osztályként emlegetett rendező-évfolyam egyik kiemelkedő tehetsége: Külalak című filmjét ma a MÚOSZ Film- és Tévékritikus szakosztálya Till Attila Csicska című művével megosztva a legjobb kisfilmnek járó díjjal ismerte el. Reisz Gáborral sorsfordító momentumokról, az indulás nehézségeiről és a nem lankadó optimizmusról beszélgettünk.
Laterna Hungarica: Hogyan kerültél a filmművészet közelébe?
Reisz Gábor: Az elején azt hittem, a színészet érdekel, aztán amikor a március 15-i iskolai ünnepen Irinyi kétmondatos szerepét is izzadva elrontottam, akkor kezdtem kapizsgálni, hogy ezt nem nekem találták ki. Kamaszként minden érdekelt, ami egy kicsit is az önkifejezésről szólt, de egyikkel sem voltam megbékélve. Utólag rájöttem, hogy mindenben a filmet kerestem. A versben a képet láttam, a rajzban az időt, a zenében a történetet. Egyértelmű volt, hogy valahogy a filmhez jutok, csak közben történt számos fárasztó dolog, mint például az érettségi, „a mi lesz belőled fiam“, meg a „ne álmodozzál ennyit“, úgyhogy elmentem a TF-re, mert versenyszerűen vízilabdáztam. Amivel ott szembesültem, az mindennek az ellentéte volt, amit szeretek, és bár fáj az az öt év, de nagyon örülök, hogy egy ilyen értékrendet a velejéig megismertem. Aztán az egyik legjobb barátom családi kamerájával csináltunk valamit, aminek volt eleje meg vége. Kitágult tőle a fejem. Barátok nélkül nagyon nehéz lett volna, állandóan segítettek. Tircsi Tamás iskolatársamat egy film kedvéért négyszer elüttettem a saját kocsijával. A negyedik alkalomnál már nem hiszem, hogy a bizalom vezérelte, de az első két-három környékén biztos.