Kisléta, Tiszalök, Tatárszentgyörgy - hogy párat említsünk az érintett települések közül. Pár éve történt az első, de érdemben még mindig nem beszélte ki a közélet, a perek húzódnak, az indítékok ellentmondásosak. Viszonylag ritka, hogy a magyar filmszcéna ilyen gyorsan reagáljon, ráadásul egy még lezáratlan problémára egy épp radikális átalakulásnak kitett támogatási rendszerben. A Csak a szél egyedülálló alkotás egyrészt azért, mert dacára a cudar állapotoknak elkészülhetett, másrészt azért, mert direkt módon reflektál a magyar közelmúltra. 

Fliegauf Bence az egyetlen lehetséges módon nyúlt hozzá az anyaghoz: a rendező Lovasi Zoltán operatőrrel karöltve a minimalizmus jegyében forgatta le filmjét. Kamerájuk egy roma családot követ napkeltétől napnyugtáig. A napi rutint a nyári kánikula sem boríthatja fel:  az anya két műszakban dolgozza össze a kanadai repjegyre valót, míg fia iskolát kerül, lánya pedig a buszra várva, az iskolapadban és a tornaterem öltözőjében szenvedi el a mindennapok bújtatott, ámde nyilvánvaló rasszizmusát. Mindeközben L.L. Junior rendületlenül néz le a szereplőkre a málladozó falakra ragasztott poszterről. A kézikamera leskelődő nézőpontja folyamatos feszültséggel tölti meg az amúgy nyugodt egyhangúságban folydogáló történetet. Nem értelmez, nem hangsúlyoz ki, nem ad fogódzót a néző kezébe és nem mondja meg, mikor kell izgulni. Mert a néző, jóllehet előre tudja, hová fut ki a történet, igenis izgul.

Ez többek között annak köszönhető, hogy a film a prológustól a lezárásig finoman, lassan építkezik, mindenre épp annyi időt szán, amennyi szükséges. A szerzői hang mindvégig csendesen meghúzza magát a háttérben, a képek nem ítélkeznek, még annak ellenére sem, hogy a cselekmény fiktív, a feldolgozás pedig szubjektív. Ám a végeredmény ennél elfogulatlanabb nem is lehetne. Erről a témáról így lehet, és így kell filmet készíteni. Még maga a kulcsjelenet ábrázolása is objektív a maga módján, amely a történet esszenciáját fogalmazza meg két helyszínelő rendőr dialógusa segítségével. Vagyis azt, hogy „az üzenet el van baszva”, lévén dolgos cigányokat öltek meg a naplopó mihasznák helyett. Erős kijelentés, de Fliegauf a nézőre hagyja az értelmezést. Ugyanez nem mondható el a címválasztásról, mert annak jelentéséről a rendező a csúcsponton lerántja a leplet - de hogy mit takar a lepel, az legyen titok, míg a film megtalálja magyarországi forgalmazóját. 

Fliegauf, mikor kiválasztotta témáját, számtalan kockázati tényezőt vállalt magára. Lehetett volna radikálisan elfogult. Lehetett volna sziruposan érzelgős. De lehetett volna politikailag inkorrekt is, vagy épp szájbarágóan hatásvadász. Esetleg sematikus, unalmas és kiszámítható. Ezek a veszélyforrások mind abból adódnak, hogy olyan közelmúltbeli eseményt dolgoz föl, amelytől a sajtó igencsak hangos volt, amelyre a politika minden oldalról hevesen reagált, és amelyről a társadalomnak meg is volt a maga véleménye. Így aztán Fliegauf mindvégig borotvaélen táncol, de teljesíti a vállalást: filmje mind esztétikailag, mind politikailag érvényes és figyelemre méltó reakció.

A Csak a szél nem csupán egy lebilincselő filmművészeti alkotás és nem csupán a honi film hiányosságainak pótlására tett kísérlet, hanem a magyar történelem fogyatékosságára való válasz. Arra, hogy feldolgozni nem, csak egymásra mutogatni és terelni képes a politika. Pedig ha valami, akkor a szembenézés volna a feldolgozási folyamat első stációja, és ezt Berlinben pontosan tudják. Talán ezért is az értetlenség német oldalról, mikor a magyar oldal – annak ellenére, hogy nem kevés pénzzel szállt be a projektbe – szórólapok formájában hirtelen mentegetőzni kezd, mert nem akarja, hogy később „a filmet félremagyarázva, a valós történéseket nem ismerve, a film hátteréről nem tájékozódó újságírók valótlanságokat írjanak le az ügy és Magyarország kapcsán.” Remélhetőleg a zsűri nagydíja végre megérteti a magyarokkal, hogy a valóságra reflektálni, bármilyen is legyen az, nem szégyenteljes cselekedet, hanem üdvözlendő tett. 

A cikkben felhasznált idézet forrása az Origo.

A filmbe belenézhettek itt!

A Wombról írt kritikánkat itt találjátok.