A 43. Filmszemle nyitófilmjét, a Magyarország 2011-et siker és tapsvihar fogadta tegnap este az Urániában. A Tarr Béla ötlete és produceri tevékenysége által összefogott szkeccsfilmet 11 rendező jegyzi. Jeles András, Kocsis Ágnes, Török Ferenc, Szabó Simon, Mészáros Márta, Forgács Péter, Siroki László, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Salamon András és Jancsó Miklós munkája megadta az idei szemle alaphangját.
A filmet - csakúgy, mint Fliegauf legújabb, Csak a szél című filmjét, ami Magyarország hivatalos versenyfilmjeként indul a jövő heti Berlinálén - egy külön díszelőadás keretein belül láthatják a szakma nemzetközi nagyságai, szolidarítva a magyar film jelenlegi helyzetével. A Magyarország 2011-et a T.T. Filmműhely mutatja be, ami Tarr két korábbi munkájáért A londoni férfiért és A torinói lóért is felelős.
Tarr beszámolója alapján a 2011 Magyarországot a tehetetlenség érzése szülte, a tudat, hogy mi minden nem készülhetett el az elmúlt időszakban. A hiány részben anyagi természetű, hiszen nulla forint volt a film költségvetése, de elsősorban az együttműködés és a támogatás hiánya ez a magyar állam és a Nemzeti Kulturális Alap részéről. Tarr a vetítés előtti beszédében megköszönte az alkotók lelkesedését és munkáját, majd felhívta a színpadra a Magyar Filmművészek Szövetségének tiszteletbeli elnökét, a kilencven éves Jancsó Miklóst, hogy hivatalosan is megnyissa az idei szemlét. Miki bácsi hosszan és szótlanul állt a színpad sarkában, majd annyit mondott, „ez a szemle már megnyílt”.
2011 júliusában kezdték forgatni a 5-7 perces kisfilmeket avval a megkötéssel, hogy az alkotók mind képileg, mind tartalmilag reflektáljanak az aktuális magyar valóságra és, ami még fontosabb, önmagukra. Többek közt A kis Valentinóról híres Jeles András a ‘cogito ergo sum’ tételét adta színészei szájába, akik arcvonásaikban és nemzetiségükben egyaránt sokfélék, sőt egzotikumok: különböző nyelveken, különböző kiejtéssel, kisebb-nagyobb tartalmi hibákkal – „gondolkodom és vagyok”, illetve „gondolkodom, mert vagyok” –, foggal vagy anélkül, egy aquarium előtt, tengeri morajjal aláfestve, az egyes arcok vissza-visszatérnek, hogy elismételjék ugyanazt a mondatot a ritmikusan ismétlődő közelképekben.
A Jeles filmjét követő két film hasonló, nyomorgó emberarcokat tár elénk. A 2011-ben megszavazott, a hajléktalanok elzárásáról, illetve a közterek életvitelszerű használatáról szóló törvényre reagálva Kocsis Ágnes egy „Csurika” nevű nő napját mutatja be. A nő minden egyes, a beilleszkedésért tett próbálkozása szükségszerűen elbukik egy olyan társadalomban, amelyben a méltánytalan bánásmód törvénybe van foglalva. Török Ferenc egy évértékelő Orbán-beszéd töredékére a Moszkva tér jelenlegi állapotának és közönségének képeit fűzi fel, mindezt a rá jellemző humorral, zenei és képi dinamikával.
Szabó Simon rövidfilmje már elrugaszkodik a dokumentarista életképektől – ugyanúgy a magyar valóságot jeleníti meg, ám egyértelműen fikciós színekben, evvel tágítva a film kereteit. Főszereplőjét mintha Török Ferenc Moszkva tér című filmjéből az általa alakított Rojál karakterről formálta volna. Egyedi hangvételű láncszemet képez a filmek sorában, megidézi korábbi önmagát, amint azt Mészáros Márta is teszi Kilenc hónap című filmjének 2011-es utózöngéjével. A film tanulsága szerint ne dobjuk ki újszülött gyermeküket a kukába, mert ott nehezebben találják meg, mint egy instant-inkubátorban, illetve ha egy csecsemő nem sír, csak leheljünk rá, hátha nem halt meg. A szkeccsek sorában talán ez az egyetlen, ami kevéssé hordoz aktuális, ideológiai tartamot, de jól mondta Mészáros Márta a film vetítése után: „Beszéljenek inkább a fiatalok!”
Forgács Péter bakkecskés szeánsza szöveg és kép diszharmóniáján alapul. A börleszkre emlékeztető feliratozás beleilleszkedik az abszurd képi humorvilágba, melyben a rendező maga egy nagy zöld kukához járul, hogy meglátogassa régi barátját, M-et, akivel aztán hosszasan pózol, majd visszahelyezi a kecskét a kukába, simogatja egy keveset, végül ráhúzza a tetőt. Mindeközben a szöveg egy jólszituált baráti társalgás körülményeit írja le. A film végén bónuszként még nézhetjük egy darabig, amint Péter közelképben játszadozik a kecske szakállával. Az ezt követő film szintén hang és kép ellentétére épít, evvel képezve párhuzamot az elhangzott a szavak és a valós tartalom különbsége, összeférhetetlensége között. Siroki László városi képeket láttat vidéki madárcsicsergéssel és patakcsobogással aláfestve, majd falusi képeket motorberregéssel, dudálással és a hangszennyezett nagyváros egyéb effektjeivel. Amíg a városi képsorok a természet hangjaival felszabadítóan hatnak, nevetést generálnak a nézőben – úgy is mondhatnánk, hogy működik az ötlet –, a falusi cigány gyerekek játéka inkább szomrú és nyomasztó a városi hangaláfestéssel.
Fliegauf Benedek a rá jellemző eszközökkel két mozdulatlan, ám annál hosszabb totálképpel és az alatta fel-felerősödő, monoton zúgással lezsibbasztja, majd hipnotizálja a nézőt. Leleassul a szívverés és a vérkeringés. Két autót látunk a képen: az egyik vontatja a másikat, ami így kiszolgáltatva, gyakorlatilag hátrafelé haladva megindul egy nyomortanya elől a földúton, majd kimegy a képből. Az eseményt szemlélő cigány csoport még hosszan nézi az általunk nem látható akciót. A következő képben kislányok fürdenek egy vidéki állatkert vagy játszótér jellegű helyen, egy medencében és/vagy szökőkútban, amelyben vízilószobrok vannak. Ők maguk a vizilovak. A harmadik jelenet kézikamerával készült, csupa közelképből áll, melyben alvás és éberség közti, láthatóan mélyszegénységben élő kislányok emeletes ágyakon mosolyognak a kamerába. A képsorok feltehetően a hamarosan bemutatásra kerülő Csak a szél című film fragmentumai, amely egy cigánycsalád napját mutatja be. Salamon András filmjében a Repülj madár, repülj című népdal szövegét szavalják egy magyar börtön rabjai. A szkeccsfilm visszacsatol a Jeles-féle kezdőképsorhoz, premier plánokat látunk fogatlan, meggyötört emberi arcokkal. Pálfi művére pedig leginkább nincsenek szavak – ez lehet a legfőbb ok arra, hogy aki nem látta a filmet, menjen és nézze meg!
A filmek sora Jancsó Miklós alkotásával zárul, melyben összeér a régi, szimbolikus Jancsó, aki kiviszi a táncoló nőt a színházból és beteszi a természetbe, a modern, önreflexív Jancsóval, aki megjelenik saját filmjében. Egy gyönyörű táncosnő, aki egy forgatás során gettószerű, romos épületek közt vonaglik, miközben a rendező instruálja, egyszercsak kitáncol a képből és a széken ülő Jancsó mellett megpihenve kérdezi: „Na, mit forgatunk?!” Mire jön a válasz az öregtől: „Nem. Itt nem forgatni kell, itt ordítani kell!”
A programot a Szemle honlapján találod.
Szerző: Vághy Anna
