Huszonhárom év munkája százhatvan percben. Lehetne hosszabb is, még pár szín ide vagy oda, igazán nem számít – merül fel az emberben úgy az ipari forradalom környékén. Jankovics Marcell Az ember tragádiája című nagyszabású, mitöbb gigantikus alkotását legkésőbb 2014-re, Madách halálának 150. évfordulójára vártuk. 2023, a születésének évfordulója talán szerencsésebb lett volna, meglehetősen elrugaszkodott időpont. 1862-ben jelent meg az eredeti szöveg, idén pont 149 éve. Ez így ideális.
Az ember tragédiája érettségi tétel. Van, aki elolvassa, akad, aki megnézi a ’69-es Szinetár filmet (nem is film az, színház celluloidon). Nézi-nézi, közben rádöbben, hogy ez jó! Avittas nyelvezete mögött univerzális tartalom rejlik, ami nemtől, kortól, szociális körülményektől függetlenül beleivódik az emberbe. A tanulság: az általunk kergetett ideák idővel szükségszerűen elbuknak, az élet értelme a „Küzdj és bízva bízzál!”, illetve ha már nincs remény, az „Anyának érzem, ó Ádám magam” tétele alapján nagyjából leírható.
Az adaptáció során az alkotónak többnyire kész terve van arra vonatkozólag, hogy saját verziója mennyiben lesz hűséges a forrásműhöz, közben maga is rányomja saját művészi védjegyét az új műre. Jankovics Marcell esetében ez utóbbi többek közt a szimbolikus, lángoló, egymásba fonódó formákat és népies motívumokat jelenti. A szerzői szándék pozícionálja a filmet a maga környezetében, ezzel egyidejűleg kijelöli a befogadói csoportot. Abból, hogy a mű érettségi tétel, és közeleg a Madách-évforduló, egyetlen kérdés formálódik: egy, a provincialitás korlátait átlépő, valóban mindenki számára, mindenkor érvényes szöveg élvezhető és szerethető-e a Jankovics-féle interpretációban? Elér-e ahhoz a réteghez, melyhez a magyar irodalom egyik legjelentősebb művéből készült feldolgozásnak el kellene érnie?
Az univerzális mondanivaló Madáchnál színről-színre megmutatkozik, majd az űr színben meg is fogalmazódik: az élet a küzdelem maga, ettől pulzál az ember, ez szolgál a világ dinamikájául, ám ez a vásznon egyszerűen nincs jelen. Talán sarkított volna úgy fogalmazni, hogy teljes mértékben hiányzik, hiszen az adaptáció ahhoz túlzottan hű a szöveghez, ám képtelen súlyozni lényeges és kevéssé lényeges között, egyfolytában monumentális akar lenni. A számtalan látványbeli bravúr és a szüntelenül ömlesztett, néhol sallangos képi információ mögött nem rajzolódik ki letisztult jelentés, az eredetit nem ismerő nézők előtt pedig pláne nem. Részben, mivel az egyes jelenetek képi világukban, stílusban és ritmikában nincsenek összhangban egymással, a végeredmény nem formálódik egységgé. Másrészt, mert felteszem, évtizedek alatt az alkotó időnként feladja, belekeseredik, ezért a fókusz eltolódhat, a humor elapadhat, a munka pedig öncélúvá válik. Egy önmagát a művén keresztül kibontakoztatni szándékozó alkotó képe sejlik fel, akinek kezei között Madách műve csupán eszközül szolgál saját monumentalitásának és erejének fitogtatására.
Ugyanakkor külön örömet okoz a film első harmadában a ráismerés egy-egy klasszikus zeneműre, ami észrevétlenül simul a képekhez, szerves részévé válik a filmnek, ez elsősorban Mozart, másodsorban Sáry László, a film zeneszerzőjének érdeme. Azonban a harmadik, negyedik szín után a filmben a Requiem üzenete már világos mindenki előtt, a film végére pedig az őrülettel határos a Lacrimosa dallamának sokadik ismétlődése. A filmben megszólaló nagyságok hangja, mint Szilágyi Tibor, Bertalan Ágnes, Usztics Mátyás és Molnár Piroska, ismerősen csengenek a magyar füleknek, de hangjátékuk néhol (szinkronban a képekkel) aránytalanul harsány, zavarbaejtő a beleélésnek ez a foka, különösen, ha a néző már elfáradt a képi információk feldolgozásában.
A játék, melyet Jankovics a kép szimbolikus és valós rétegei – nevezhetnénk tartalomnak és felületnek is – közti átjárhatóság megteremtésével űz, újító jellegű. Az egyiptomi színben piramis-kővé alakuló rabszolgák, a görög váza, amely - mint a film helyszíne - betörik a rajta látható alakok verekedése során. Életre kelő mozaikok, szerelmeskedő szobrok, fojtogató középkori szalagfeliratok, kép és kép egymásba hasad és fonódik. Ez az eljárás az, amely valamiféle képi és logikai egységet hoz az itt-ott a befejezetlenség és a szétesés érzetét keltő filmbe. A prágai szín és a francia forradalom a legkevésbé zsúfolt, stílusában következetes, a humort nyomokban tartalmazó részei a filmnek, önálló egészként is megállnák a helyüket. Anglia és az azt követő szimbolikus óriáskerék, ami az idő múlását hivatott jelképezni, rajta Supermannel, Marilyn Monroe-val, Einsteinnel és a Sztálinná, majd Leninné formálódó Hitlerrel, a 18. századból pár perc alatt a jelenbe repít minket, pár ikonikus figurával érzékeltetve a helyzetet. Lényeg, hogy senki ne maradjon le.
"Elkészült a nagy mű..” – értesült a nézők legnagyobb része az elmúlt hetekben, illetve hogy egyáltalán készülőben volt. Az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál keretein belül volt lehetőségünk először teljében látni, korábban csupán egy-egy elkészült részletét mutatták be. Másokhoz el sem jut a hír, hogy van egy új „ember tragédiája”-rajzfilm, egyedül az Uránia tűzte műsorára, ott is a kisteremben vetítik. Az első héten a terem tele volt, én a földön ülve néztem végig a filmet. Ennek ellenére - Kossuth- és Arany Pálma-díjas rendező, illetve a bemutató apropóján illusztrált könyvkiadás ide vagy oda - egy tragédia szemtanúja voltam, amely jelen esetben inkább a rendezőé, mint a címszereplő emberé.
Szerző: Vághy Anna
