Az én Amerikám címmel mutatják be a mozik a magyar származású, de jelenleg Ausztráliában élő Hegedüs Péter dokumentumfilmjét. A fiatal rendező saját ideáljait és démonait veszi célba, melyek gyermekkorától fogva vele vannak, meghatározzák őt. Megmenthetik-e a világot a hollywoodi akcióhősök 2011-ben? Hiteles-e még jó és rossz küzdelme az egyetemes igazság nevében? Ki lopta el az amerikai álmot? Mindannyiunké, vagy csupán a kiváltságosok privilégiuma? Az öt éven át forgatott film az egyén változását és fejlődését mutatja be számtalan élettörténeten keresztül a világ minden tájáról.

Laterna Hungarica:  „Szeretem vagy gyűlölöm Amerikát?˝ - merül fel a kérdés a film legelején. Hallunk róla rengeteg álláspontot, látunk sikeres vagy kevésbé sikeres életutakat, válaszokat kapunk a kérdésre. Te hogy érzel Amerika iránt most? 

Hegedüs Péter: Amerikát világszerte emberek milliói utálják vagy szeretik, ez ma is így van. Az utam legfőbb tanulsága az volt, hogy a kérdés nem fekete-fehér, hanem sokkal komplexebb, hiszen Amerika többoldalú. Gyerekként naivan hittem abban, hogy megmentheti a világot, de ma már tudom, hogy Amerika, mint világhatalom kulcsfontosságú, felelős a világ többi részéért is, felelőssége tudatában kellene cselekednie. 

LH: Még mindig szeretnél ott élni?

HP: Nem. Továbbra is Ausztráliában, Brisbane-ben élek, ott van a családom. Egy dokumentum- és kisjátékfilmeket gyártó cég tulajdonosa vagyok, leginkább rendezőként és producerként tevékenykedem.

LH: A filmben egyszerre mész végig egy külső és egy belső úton. Sydney-ben indul az Obamának szánt videóüzenetek felvétele, majd Budapest, California, New York, Peking, Irán végül Szomália az úticél. Ezzel párhuzamosan a te személyiségfejlődésed egyes felvonásai is megjelennek. Valóban fejlődtél?

HP: Huszonkilenc évesen keztem el forgatni ezt a filmet, harmincnégy évesen fejeztem be, most harmincöt vagyok. Ezzel a filmmel nőttem fel.  A felnőtté válásomnak egy fontos időszakáról szól, amelyben szembenéztem a gyermekkori álmaimmal, ideáimmal. Az, hogy az elnökhöz nem sikerült bejutnom, nagyon rosszul érintett. A valóságban sok hónapos próbálkozás és munka kudarca a filmben csupán pár percben jelenik meg. Eredetileg egy realistább dokumentumfilmre készültem, a korábbi filmjeim – a Nagyapák és forradalmak (1999), az Örökség (2003) – rendkívül személyesek voltak, a családomról szólnak, én, mint kulcsfigura jelentem meg bennük. Az Én Amerikámban elsősorban mások életét akartam ábrázolni, elindítani egy folyamatot, amiben én csak katalizátorként vagyok jelen, aki összeköti az egyes történeteket. Végül ez a film is rólam szól, ám az én történetemen keresztül másoké is ki tud bontakozni.

LH: Édesapád kulcsfigurája a filmnek, mintha ő volna a lelkiismereted megtestesülése. A film egyes fordulópontjain ő vagy ellentmond vagy megerősít, van, hogy csak legyint egyet. Közelebb kerültetek a forgatás során?

HP: Igen, ő képviseli a realitást. Mi mindig is jóba voltunk. A feszültség abból adódik, hogy én időnként túlságosan elrugaszkodott és álmodozó vagyok, ő meg inkább realista, és sokszor visszaránt a valóságba. A filmnek azokon a pontjain vágtam be, ahol szükség volt egy kis racionalitásra, adott esetben komolyságra.

LH: Mit gondolsz Superman megnyilatkozásáról, amit a Hollywood Boulevard-on mondott, miszerint: „We have to save ourselves!” Mindenki a maga életéért felelős?

HP: A változás az egyénnél kezdődik. Nem véletlenül került be a filmbe, ez az egyik tételmondata. Ha én valami pozitívat akarok végrehajtani a világban, akkor azt magammal kell kezdenem, csak utána jöhet minden és mindenki más. Gyerekként azt vártam, hogy a hősök megmentsék a világot, huszonnyolc éves koromig abban a reményben éltem, hogy ez megtörténhet. Sok időmbe és munkámba telt, míg el tudtam engedni ezt az ideát.

LH: Volt-e a filmnek amerikai visszhangja?

HP: Eljutottunk vele Orlandoba a Global Peace Filmfesztiválra, ahol nagyon szerették és komolyan is vették a filmet. Versenyeztettük a Sydney Filmfesztiválon, illetve Brisbane-ben és Canberrában is. Az európai fesztiválok egyelőre váratnak magukra, de Amerikában tervezünk egy oktató jellegű College tourt, ami azt jelenti, hogy az amerikai egyetemeken iskolai keretek közt lesz lehetőségünk bemutatni a filmet. Emellett leginkább az Afrikával foglalkozó emberjogi szervezetek érdeklődnek iránta, tőlük remélünk támogatást és további bemutatókat Afrikában.

LH: A filmet külföldön angolul mutatták be, angolul narrálod. A hazai bemutatóra készítettél magyar szinkront, a film mégis egy külföldi, leginkább amerikai film érzetét kelti, nem sok magyar kötődése van. Magyar filmnek is szánod? Szeretnéd ha magyar rendezőként tartanának számon? 

HP:  A film pontosan annyira magyar, amennyire én is az vagyok! A stílusát és a történetét abszolút meghatározza, hogy én itt nőttem fel, hogy magyarként definiálom magam. Tehát igen, szerintem ez egy magyar film is. Nagyon remélem, hogy szeretni fogják a magyar nézők a bemutatón!

LH: Kik vannak rád hatással, melyik filmes csapásba sorolod magad, mint alkotó?

HP: Nincs olyan rendező, akit konkrétan követnék, vele egy alkotói csoportba sorolnám magam. Nemrég láttam egy filmet egy Amerikában élő francia rendező, Oliver Morel dokumentumfilmjét, ami az iraki háborúból hazatért öt veteránról szól, nagyon mély benyomást tett rám. Eddig se szerettem George Busht, de a film végére sikerült még jobban megutálnom. Michael Moore-t  kedvelem, de a stílusával nem feltétlenül értek egyet. Kissé egyoldalúnak érzem – van egy felvetése, amit mindenáron keresztül visz a filmjeiben, maga számára a változás, a néző számára a választás lehetőségét nélkülözve. Az én álláspontom a film közben alakul ki, az övé már jóval előtte megvan. Nekem fontos, hogy a néző maga tudjon dönteni, ne legyen a szájába rágva, hogy miről mit kell gondolni. Játékfilmben Oliver Stone, az európai filmben Kieslowski és Almodóvar a kedvencem.

LH: A dokumentumfilm-készítés egyik legkritikusabb pontja, amikor az ember bepillantást nyer mások életébe, a legtragikusabb élethelyzeteket és sorsokat filmezi le, majd mikor végzett, kilép,  nyilvánosságra hozza mások fájdalmát. Ez egyszerre lelkiismereti ügy és hatalmas felelősség.

HP: Kenya volt a legnehezebb ilyen szempontból, nagyon mélyen hatott rám. Más az, amikor az ember a televízióban lát egy menekülttábort, és más velük személyesen találkozni, megszeretni őket, ehhez nincs fogható. Óriási élmény volt! Sokat gondolok rájuk ma is. A szomáliai családnak azóta küldtünk 250 dollárt, ami egy jelképes köszönetnyilvánítás. Remélem, idén is tudom őket támogatni! A film már elkészült ugyan, de én még dolgozom rajta, hogy az üzeneteiket eljuttassam Obamához. Eddig a formális visszajelzéseken kívül nem kaptam választ, de a kapcsolataimat továbbra is fenntartom és frissítgetem. Addig nem fogok, nem is tudok továbblépni, amíg ez célba nem ér.

Szerző: Vághy Anna