A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált a kulturális iparból világszerte folyamatosan elvonódó források és a dokumentumfilmesek általános nehézségei ellenére idén, nyolcadik alkalommal is megrendezték. Ezúttal az „átalakulás” vezérfonalára fűzték fel az elmúlt év dokumentumfilmjeit, ami önmagában véve elég nehezen értelmezhető, de a szervezők elmondása alapján a filmekre az állandóan változó világ lenyomataiként kell tekintenünk.
Ennél konkrétabb, bár nem sokkal eredetibb Báron Györgynek, a magyar program kurátorának válogatási elve: a remény. Ahogy mondja, „ezek a mozgóképek, mint minden jó dokumentumfilm, nem helyzetekről szólnak, hanem a helyzetek fogságában küzdő-szenvedő emberekről. Emberekről, akiknek gyakran már semmi sem maradt, csak a puszta remény – ám nincs az a hatalom, ami ezt elvehetné tőlük.”
Nemzetközi fesztiválról lévén szó, a mezőnyben mindössze nyolc magyar film kapott helyet. A repertoárban olyan filmek is szerepeltek, amelyek különböző filmfesztiválokról már ismerősek lehettek. Újra láthattuk például az értelmi fogyatékosok színházáról szóló Varázslatos gladiátorokat, amely a legutóbbi Magyar Filmszemlén elnyerte többek között a legjobb rendezői és operatőri díjat (a rendezővel készített interjúnk nemsokára olvasható a blogon).
Az előadóművészet témájánál maradva terítéken volt a Váci Fegyház és Börtönben működő színházat és tágabb értelemben a fegyencek mindennapjait bemutató Vasfüggöny. Rada Lilla 2003-ban egyetemi szakdolgozata kapcsán látogatott el a fegyházba, és más értelemben ugyan, mint az átlag börtönlakó, de ott is ragadt: 2004 óta ugyanis ő a börtönszínház rendezője. A Vasfüggöny stábja két éves előkészítő munka után hét hónapig forgatott a színházi próbákon, ahol épp Sławomir Mrożek Mulatság című darabja volt terítéken. A filmnek csupán a keretét adja a darab betanulása és premierje, a lényeg a szereplők vallomásain van. Körülbelül a film feléig azonban ezek sem szólnak másról, mint a színházról, ám később aztán kiderül, hogy korábban ők öltek is.
A Vasfüggöny ereje abban rejlik, hogy a film rendezője, Halász Glória a már elcsépelt „börtönkérdések” ellenére őszinte válaszadásra tudta bírni az elítélteket. A több mint egy évtizede ülő Pici például arról beszél, hogy azelőtt nem ismerte azt a szót, hogy alázat, csak azt, hogy megalázni, Józsi reméli, hogy időben szabadul, mert szeretnének a feleségével még egy gyereket, a hatvan felé járó Papa pedig emlékeztet arra, hogy színház ide vagy oda, a börtönajtó kilincse kívül van. A premier másnapján szabaduló Gyula nem tudja, mi lesz vele odakint, mert egy börtönviselt embert senki nem akar alkalmazni, pedig a börtönszínházban kapott pozitív visszajelzések alapján szívesen folytatná a színészkedést. A mögötte becsapódó börtönajtó aztán a nézőt is mellbe vágja: Tényleg, mi lesz ezután? A filmet azoknak mindenképp ajánljuk, akiknek a börtönről csak a zuhanyzójelenetek vannak meg.
A Vasfüggöny mellett a mezőny másik legerősebb darabja Sós Ágnes Láthatatlan húrok című filmje volt, amely a tehetséges, fiatal kecskeméti hegedűművész testvérpár bensőséges és versengő kapcsolatába nyújt betekintést, de kiemelkedő volt a Motalko – Egy benzinkút krónikája című alkotás is, amely egy 1936 óta működő benzinkúttal és örökké jókedvű tulajdonosával ismertet meg. Ezen felül láthattuk még az egykor volt kalocsai zsidóság felkutatásáról és újraegyesítéséről mesélő Egyszer volt… című filmet. Emberi jogi fesztivál lévén, kötelező darabnak minősült a Corvin-variációk, amely a budapesti nyolcadik kerület rehabilitációs program elszenvedőit, a kiköltöztetett családok sorsát követi nyomon, valamint a román-magyar határon található Told község mélyszegénységben élő lakóira fókuszáló Örvény, és a Két világ közt, amely a menekültek nézőpontjából mutat Magyarországnak tükröt.
A Verzió szervezői a magyar filmeket a kistermekbe száműzték, hiszen a hangsúly a hazai premieres külföldi alkotásokon volt. Jó hír, hogy a vetítések majdnem mindig teltházasak voltak, de a nézők között kevés magyar szót lehetett hallani. Összességében úgy tűnt, a szervezők inkább csak mutatóba hozták össze a magyar szekciót, és nem is igazán számítottak a fesztiválok műértő közönségén kívül más nézőkre. A magyar filmek felé mutatott viszonylag alacsony érdeklődés persze lehet a szűkös kommunikációs büdzsé hibája is, amiből csupán egy-két hirdetésre futotta. Pedig nem volna rossz, ha a kasszasikereken nevelkedett magyar nagyérdeműhöz is végre eljutna egy ilyen fesztivál híre. Ugyanis a belpolitika és az indiai elefántbébik között átmenetet nem ismerő híradások és a reality show-k helyett a magyar valóságról pont ezek a produkciók adnak hiteles képet. Persze, jóllakottság helyett éhséget hagynak a nézőben, de míg az előbbitől csak elaludnánk, az utóbbi gondolatokat ébreszt és tettre sarkall. Bízzunk benne, hogy jövőre majd másképp lesz.
Szerző: Krajcsó Linda
