Végre egy film, amely a besúgóhálózat homályba burkolózó rendszeréről rántja le a leplet - mondanánk, de nem mondjuk, mert Bergendy Péter legújabb művében csupán apropót látott a hatalmi harcokkal és személyes drámákkal terhelt ügynöki létben. Méghozzá egy izgalmas "kamarathriller" apropóját, amely ugyan kidolgozottságában hagy némi kívánnivalót maga után, mégis követendő irányvonalat képvisel: az igényességében szórakoztató közönségfilmét.

1957-et írunk. Az ominózus októberi események után az Államvédelmi Osztály nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy egy ún. vizsgának vesse alá ügynökeit a hűtlen elemek kiszűrése érdekében. A szép karrier előtt álló tartótisztre, Jung Andrásra (Nagy Zsolt) épp szenteste kerül sor: Andrást tudtán kívül megfigyelik a szemközti ház egyik ablakából. Az ügy pikantériáját az adja, hogy a távcső másik végén épp tanítómestere és pótapja, Markó Pál (Kulka János) kémleli a konspirált lakást. A film noir hangulatából is kölcsönző filmkockákon a megidézett műfajnak megfelelően hamarost feltűnik a femme fatale a titokzatos Éva (Hámori Gabriella) személyében, hogy még egyet csavarjon a kuszán egymásba fonódó szálakon.

Bergendy már előző filmjében (Állítsátok meg Terézanyut!) is merített külföldi alkotásokból, s most sincs ez másképp: olyan filmek nyomvonalán lépked, mint A nagy balhé, a Tökéletes trükk, az Ocean's-trilógia, vagy Guy Ritchie vonatkozó alkotásai: a cselekmény az átverések klasszikus dramaturgiáját követi, s a karakterek úgy szórják egymás elé az épphogy elégséges információmorzsákat, mint ahogy a rendező és forgatókönyvírója (Köbli Norbert) rendezgetik a mozaik cserepeit a néző szeme előtt, merítve a heist-filmek és krimik tárházából, miközben tulajdonképpen egy egyszemélyes dráma lefolyásának lehetünk szemtanúi. 

A szűkre zárt dramaturgia, a két szoba közé szorított konfliktus, egy szóval a kamarajelleg időben és térben is lehatárolja a cselekményt. Ez feszességet indokol, ám A vizsgában több elem is ez ellen dolgozik: a néhol szájbarágó és mesterkélt dialógusok lassítják a tempót, a karakterek kidolgozatlansága miatt pedig a lényegi pontok nem ütnek akkorát, mint a már említett ihletadó alkotások fordulatai. Ugyanakkor jól áll a filmnek az akció, ami ritkaságszámba megy a magyar filmtörténetben: Kulka és Elek Ferenc vitája két alkalommal is tettlegességig fajul, s ez annak ellenére működik, hogy valójában sem a cselekmény, sem a karakter nem indokolja a durva aktust. Olykor kileng tehát a fojtott légkör amplitúdója, de ilyen esetekben nem bánjuk - mint ahogy akkor sem, amikor az alkotók némi öniróniáról is tanúbizonyságot tesznek a beépülni kívánó rendező jelenetében. De A vizsga mégiscsak akkor igazán élvezetes, amikor tartja magát a visszafogott és kiegyensúlyozott műfaji történetmeséléshez, és az, ami. Kamaradráma zsánerköntösben. 

Bergendy alkotása nem mestermű, de az immár másfél éve takaréklángon égő filmgyártás sivatagában akarva-akaratlan az oázis szerepét tölti be. Ám nemcsak azért érdemel figyelmet, mert nincs más, amire figyeljünk: a szerzői intenció teszi különlegessé a filmet, vagyis az, hogy az alkotók megfelelő arányban nyúltak egymással kompatibilis műfajokhoz, és azokat felhasználva érvényes művet tettek le az asztalra. Összefoglalva körülbelül ugyanazt mondhatjuk el Bergendy filmjéről, mint az Utolérről, vagy a Kolorádó Kidről: egyik se tökéletes mű, de mindegyik úttörő a maga nemében, hiszen mind egy-egy kísérlet a magyar zsánerfilmben éktelenkedő űr betöltésére. A hiányérzet A vizsga esetében nem is feltétlenül a kidolgozatlanság miatt tölti el a nézőt. Ennek oka sokkal inkább az, hogy végre valaki hozzányúl a máig sem teljesen feltárt ügynök-problémához, ám ezt csak kontextusnak használja. Így az ügynökérával való szembenézés továbbra is a jövő alkotóira és nézőire hárul.

 A fotókat készítette: Szabó Adrienn