Ugyan a Mediawave már Amerikában is nagykorúnak számítana, mégis mintha még mindig nem állt volna össze egy egységes koncepció a szervezők fejében. Kicsit kaotikus, kicsit zavaros az egész, de ez egyfajta diszkrét bájt is kölcsönöz a fesztiválnak. Ráadásul a szervezetlenség érzete miatt mintha nem volnának véresen komoly tétek. Igazi felüdülés következmények nélkül filmeket nézni.
Már a Keleti pályaudvaron várakozva is ki-kitűnik a korzózó tömegből egy-két ismerős filmes arc. Tehát nem én vagyok az egyetlen pesti, aki felül a 16:10-esre, hogy este már a Cinemában nézze a néznivalót. Tűkön ülésről szó sincs, de azért vártam a Góliát nyarát (r. Nicolás Pereda), elvégre nem gyakran látok mexikói-kanadai-holland filmet - a közreműködő országok közül természetesen az elsőn van a hangsúly, hiszen a rendező a mexikói mindennapok bemutatására vállalkozott, de sajnos elcsúszott az absztrakció banánhéján. Pereda a valóságábrázolást vegyítené a vizuális kísérletezéssel, ám ez tökéletes értelmetlenségbe fordul, így aztán a történetről lemondó alkotás, jóllehet még másfél órás sincs, nézhetetlenné válik. És akkor még a szemet bántó homályos kompozíciókról, az untig ismételt szövegekről, vagy a sehonnan eredő, és sehova sem tartó jelenetekről nem is szóltam.
Igazi nézőtpróbáló alkotással sikerült hát indítani az idei Mediawave-et. De hála égnek, a továbbiak kárpótoltak. Ugyan Pereda filmje rendesen megfeküdte a gyomrom, egy kis esti zenével és némi fröccsel könnyedén leöblíthető az élmény. Az időjárás, ahogy szokott, közbeszólt, ám a helyszíncseréről nem tájékoztatták megfelelően a bulizni vágyókat, persze túloznék, ha azt állítanám, hogy nehézséget okozott az egyik klubból elsétálni a másikig, lévén Szombathelyen nincsenek igazi távolságok.
Mivel a filmes programok, ahogy szinte minden nap, szombaton is délután 5-kor kezdődnek, így adott esetben bőven volt idő kiheverni a pénteki borgőzös estét, sőt a város határain belül és kívül is ki lehetett tölteni az üresjáratot. Késődélután rövidfilmek vártak, ami keserédes élmény volt, hiszen a négy beválogatott alkotásból épp a magyar az, amelyik alatt az amúgy sem jelentős nézőszám körülbelül a felére csökkent - nemcsak a külföldi nézők távoztak az angol felirat hiánya miatt. Míg Tomasz Matuszczak A kerítés című műve finoman szól anya-lánya kapcsolatról, Branco Istvancic Recyclingje elrajzolt karikatúrába ágyazza az élet abszurd körforgását, Jeroen Jullet Az esős időszak című rövidje pedig meg nem valósult álmokról szól, addig Török Marcell Margarétja a maga 45 percével nemcsak a rövidfilm határait feszegeti, hanem a befogadó türelmét is. A narratíva lemond mindenfajta ok-okozatiságról, vagy kronológiáról, a film helyzetgyakorlatok és repetíciók sora - kísérleti film, mondhatnánk, de ahhoz képest igencsak hosszúra nyúlt. Ha a rendező viccnek is szánta a filmet (ami igencsak rossz humorérzékről tanúskodna), én csak kínomban tudtam rajta nevetni: a mesterkélt figurák a maguk hiteltelen játékával, az erőtlen Tarr Béla- és Jarmusch-utalások, a vizuális amatörizmus mind megkérdőjelezik a film helyét a fesztiválra beválogatott alkotások között.
Ez főként a Margarétot körülvevő három külföldi produkció miatt is igaz, hiszen azok nemcsak vizuálisan igényes kivitelezésűek, hanem a cselekmény- és színészvezetésben sem hagytak maguk után kívánnivalót, valamit (elnézést az elcsépelt kifejezésért) üzenetük is tökéletesen világos volt. A kerítésben anya és lánya kicentizett nyugalmába egy idegen furakodik be. A rendező egy egyszerű szimbólumot segítségül hívva ügyesen támogatja a főszálat: az idegen férfi elűzi a sakálhoz hasonló, vicsorgó jövevényt, majd később így üldöztetik el ő maga is, hogy a megbomlott egyensúlyi helyzet újra visszabillenjen a rendes kerékvágásba. A Recycling ugyan meglehetősen túljátszott, mégis többé-kevésbé érvényes képet mutat egy szűk cigány közösségről, akik munkába kísérik a legkisebb fiút, hogy aztán a futószalag mellett, törvényes keretek között folytathassa szülei ősi foglalkozását: vagyis a guberálást. Az esős időszak testvérpárja Európa-szerte turnézik, ám egy adott ponton a harmónia szilánkosra törik: a báty hiú ábrándokat kerget, míg az öcs már kifelé kacsintgat a családi bizniszből. A három film cselekménye minden esetben kerek egészet alkot, ami a magyar szemnek igazi felüdülés, hiszen mintha itthon már az is ritkaságszámba menne, hogy egy rövidnek eleje, közepe és vége is van. Persze ízlés kérdése is, hogy ki mennyire nyitott a kísérletezés iránt, egy valami viszont bizton állítható: Török filmjének semmi keresnivalója nem volt ebben a blokkban.
A négy rövid után egy hosszú következik: Aleksei Fedorchenko meditatív filmje, a Csendes lelkek mesebeli utazásra invitál. Miron ősi merya szokás szerint szeretné eltemetni feleségét, Tanyát, ezért egyetlen merya gyökerekkel bíró barátjához, Aisthoz fordul, hogy együtt vágjanak neki a nagy utazásnak. A nő holttestét ahhoz a tóhoz viszik, ahol a friss házaspár egykor a nászutat töltötte. Fedorchenko alkotása teljesen magába szippant: a meryák kihalófélben lévő szokásait bemutató, hosszan kitartott szürkés képek, és a mélabús dallammal kísért monoton narráció egészen egyedi atmoszférát teremtenek. A szovjet közelmúlt keveredik az ősi rítusokkal, a természet a vassal és betonnal, az élet a halállal, a minimalista-realista stílusba pedig mesei, sőt már-már mitikus elemek vegyülnek - egy szóval Fedorchenko különös road movie-ja egy varázslatos világba kalauzolja el nézőjét.
A szombat estét már nem mossa el az eső, így egy napos késéssel végre bekukkanthatunk a Szimfónia udvarába, ahol a csángó népzenét barkács-falfestéssel dobják föl a szervezők. A kötelesség már másnap a fővárosba szólít, de szerencsére egy nagyjátékfilmre még épphogy jut idő. A venezuelai rendező, Marcel Rasquin Testvér című filmjével került be a versenyprogramba. A favella-reality az Isten városa nyomdokaiban lépked nem is olyan bizonytalanul, jóllehet a példaképhez nem mérhető, mint ahogy Venezuela fociját sem lehet összehasonlítani a brazillal - ahogy ez a filmben is elhangzik. Rasquin korrekt bosszúmozit farigcsált, az egészet szépen elhelyezte a favella labirintusába, ahonnan a foci jelenti az egyetlen kiutat. A Testvér fordulatos és hiteles alkotás, így méltó zárása a hosszú hétvégének.
A Mediawave még javában zajlik, nézz bele a programba, és irány Szombathely!
