Márai 1940-es darabja anno hatalmas sikert aratott a színpadon, karaktereit olyan nagyságok elevenítették meg, mint Jávor Pál és Makay Margit. A több mint száz színpadi előadást megélt mű a háború előtti Budapest felső középosztályának drámáját mutatja be, ám szellemisége helytől és kortól független. Valószínűleg mindmáig aktuális üzenete motiválhatta Sipost és alkotótársait a hetven éves dráma megfilmesítésére.

Sipos József rendezőnek a Kaland a harmadik Máraihoz kapcsolódó filmje: 2008-ban forgatta az Eszter hagyatéka című nagyjátékfilmet, illetve a Márai Sándor című dokumentumfilmet. Saját bevallása szerint a Kaland esetében az író neve mágnesként vonzotta mind a filmes, mind a színészgárda tagjait. Így vállalt szerepet a filmben a többszörös Kossuth-díjas Törőcsik Mari, a tévésorozatokból ismert német Gerd Böckmann, valamint Marozsán Erika, Eperjes Károly és Csányi Sándor. A forgatókönyv, amely a rendező-producer Sipos József, Gózon Francisco és Somogyi György közös munkája, hű adaptációja Márai darabjának. Bár dialógusai néhol nehézkesek és avittasak, az elbeszélés nem veszti el a hitelét. Töredezett párbeszédein átszivárog egy mélyebb mondanivaló, így formálódik a film történetté, s így kel életre a dráma.

Az egyetlen éjszaka alatt, három fő helyszínen játszódó művet a díszletek, a jelmezek és a kiegészítők teszik korhűvé, az orvosi rendelőnek helyet adó János Kórház és a Gellért Szálló egyaránt jó választás a harmincas évek magyar fővárosának megelevenítésére. A puritán kórházi környezet ügyesen ellenpontozza az otthon és az ünnepség helyszínének fényűzését. A film egyik érdeme, hogy megfelelő mértékben adagol, legyen szó díszletről, fényekről, színészi játékról és dramaturgiáról egyaránt – ebből a szempontból méltó párja lehet az eredeti drámának.

A cselekmény építkezése nagyjából kiszámítható: Kádár doktor két szemének két fénye a felesége, Anna és fiatal jobbkeze, az ifjú és tehetséges Zoltán doktor viszonya hamar nyilánvalóvá válik, erre a színészi játék és a roppant statikus képi szerkesztés és elbeszélésmód a garancia. Ám Anna egy ponton ismeretlen okból kifolyólag beleájul a koncentrikus körökkel kikövezett parkett mértani közepébe, innentől új szintre lép és magával ragad a történet. A néző megszűnik mindentudó lenni, a lassú és nehézkes történetmesélés ellenére átengedi magát a Kádár doktor karaktere által, sebészi pontossággal csepegtetett információ-adagolásnak, ami a film utolsó tíz percében válik csupán teljessé.

A kiegyensúlyozott, néhol komótos cselekményszövés többnyire mellőzi a szélsőségek ábrázolását, mégis a röpke 84 percben akad egy-két példa az érzelmi kilengésre. A film talán egyetlen lírai jelenete, mikor Kádár doktor saját feleségét vizsgálja ki az orvostudomány akkori állása és felszereltsége szerint. Mikor a férfitől látványosan elhidegült nő vetkőzni kezd a függöny mögött, a kamera a férj tekintetén keresztül a nő egyes részeit, hajlatait, vállának görbülését láttatja. Párbeszédük egyre gördülékenyebb, a nő egyre közelebb engedi a férfit, bizarr módon az átvilágítás mintha újraélesztené férje iránti vonzalmát. Ezen a ponton mer a film film lenni, elszakadni a drámától, élni azokkal az eszközökkel és lehetőségekkel, melyeknek csakis a mozgókép van birtokában. A jelenet abszurditását az adja, hogy a férfi halálos betegséget diagnosztizál a nőnél, de ez se Anna, se a nézők számára nem derül ki addig, míg az orvos nem kéreti magához a hivatásos kalandort, Zoltánt. A romantikus lezárás, vagyis a feleségszöktetés helyett a férfi elnyeri méltó büntetését: főnöke és mentora személyes kérésére ő fog virrasztani éjt nappallá téve a nő halálos ágya mellett. A történet végső soron – Máraitól megszokott módon - a választásokról szól: a barát a tudományt választja és elhagyja a nő, Kádár a nőt választja a tudomány ellenében, mégis elhagyják.

Sipos József filmje sajnos kevéssé helyezi új megvilágításba az önmagában egyébként remek Márai szöveget. Az időnként színpadias világítástechnika természetellenesnek hat, a képek legtöbbször statikusak, nincsenek összhangban az események és a párbeszédek mozgalmasságával, a történetmesélés pedig szabályosan kikerüli azokat a kameravezetési, vágástechnikai lehetőségeket, melyektől a film önálló műalkotássá emelhette volna a feldolgozást. Ám mindezt a valóban örökzöld alapanyag és a színészi játék ellensúlyozza, így a film méltó párja lehet Sipos korábbi Márai adaptációjának, az Eszter hagyatékának.

Szerző: Vághy Anna