Fliegauf Benedek szerint a Womb két szereplője Orpheusz és Eurüdiké modern kori megfelelői. Érdekes hasonlat, kétségkívül meg is állja a helyét, ám nekem egy másik antik történet jutott eszembe, méghozzá Ödipuszé. Fliegauf nem szabadkozik, de azért zárójelben megjegyzi: nincs új a nap alatt. A Womb sokszor feltett kérdéseket tesz fel újra, ám mindezt új köntösbe bújtatja, és a hozzávalókat addig keveri, mígnem valami eredeti nem jön létre – vagy legalábbis annak látszata. 

Rebeccát (Eva Green) és Thomast (Matt Smith) a sors szele egy tengerparton löki egymás mellé: Rebecca nagypapát látogat, Thomas itt él. Aztán a sors fintorog egyet, és Rebeccát a messzi Japánba fújja, hogy ott tanuljon szoftverfejlesztést, míg Thomas beleragadva a tengeri homokba tengeti tovább monoton életét, amit néhanapján radikális környezetvédő akcióval pörget fel. Rebecca felnőttként visszatér a tengerhez, hogy újra felvegye az elejtett fonalat. Közhelyes szerelmes film kezdődne, ám a fiút a véletlen egy furgon formájában elsodorja a lány mellől.

Ez volna a prológus, ami a film 107 percéhez képest viszonylag hosszúra sikeredett, ám Rebecca döntését még így sem érzem egészen indokoltnak. A lány ugyanis a modern technikának köszönhetően szerelme klónját kihordva új életet ad a fiúnak, vagyis szembemenve élet és halál ősi rendjével istent játszik és életet teremt. Anya-gyermek kapcsolata a szeretői viszonnyal kavarodik, a már a gyerekkorban is fel-felvillantott félreérthető gesztusok felerősödnek, miközben a tét egyre nő, a film pedig finom tabudöntögetésbe kezd. Az apa nyugtalanító hiánya, az igazi anya váratlan felbukkanása, Rebecca érzéseinek át-, vagy inkább visszaalakulása egyre feszítik a pattanni készülő húrt. Majd a röpke húsz évet öregedett nő elhálja gyermekével az elhálnivalót, aki végül önmagára találva a háta mögött hagyja a szülői házat, vagyis az életet adó „méh”-et, hogy saját életbe kezdjen.

A történet megírása Fliegaufnak három évébe telt, a forgatás 35 napba. Először prózának szánta a művet, ám a producerek rábeszélték, hogy ez a sztori vászonra való. A Wombbal a rendező a klasszikus formába csomagolt műfajiság útjára tévedt, igaz, a sci-fi – amit lényegében csak a klónozás jelez – csupán eszköz (a rendező szavaival élve: „varázspálca”) volt ahhoz, hogy a belső folyamatokat kézzelfoghatóvá tegye. A Womb a nem látható érzelmek filmje: már maga a helyszín - egy, a külvilágtól elzárt, nedves, szürke, földöntúli táj - is tulajdonképpen az anyaméh kivetülése. Minden, ami itt történik, egyszerre konkrét és átvitt. Az itt élők szerves részei valami nagyobbnak,  vagyis a rendező és operatőre (Szatmári Péter) teremtette homogén világnak. "Mindenhol otthon vagy" - mondja Rebecca a fiúnak - a film tere, akárcsak a film története, magába zárul. Legyen szó állatról vagy emberről, sőt akár a tárgyi világról, mind egyenrangú felek az élet előszobájában. A hópihék, amelyekről Thomas mesél, a csiga, amely a fiú és a lány szerelmét szimbolizálja, az álom, melyben Thomas konzervrobotnak álmodja magát, a születésnapi ajándék, amelyet az új Thomas a régi Thomas kutyája helyett kap, vagy a számítógépes játék, melyben a fiú újra meg újra meghal – mind a történetet hivatottak alátámasztani. Hisz nincs két egyforma hópihe, ahogy nincs két egyforma ember, s míg a csiga képes egyszerre üríteni és enni, az ember nem lehet egyszerre szülő és szerető. Átlátszó metaforák ezek, de támasztékként kétségkívül jól működnek.  

Fliegauf valójában egy sci-fi környezetbe helyezett szerelmes film apropóján mesél az újjászületésről, amelyben állítása szerint nemrégiben neki is része volt. Rebecca modern Orpheusként kacérkodik az alvilággal, ám kedvese helyett egy másolat születik újjá – a "copy", mint aki jól végezte dolgát, elhagyja teremtőjét, miközben fonák módon mégiscsak biztosítja őt a félbehagyott szerelmes film folytatásáról. A képlet összeáll: amint világ gyúlik az ablakban, a néző visszakapcsol a film eleji képekre, vagyis a terhes Rebecca monológjára. A mértani pontossággal kicentizett történet csupán egy ponton billeg: a nő elhatározása, vagyis a magányos és a társadalom szemében megvetendő küldetés vállalásának motiváltsága igencsak hiányos. Erre a miértre Thomas, és a néző is hiába várja a választ. Lehetne bűntudattal magyarázni, hiszen a nő miatt álltak meg az életveszélyes autóúton. Lehetne a halhatatlan szerelemmel magyarázni, ám még a hosszúra nyúlt prológusban sem mélyül el a kapocs a két ember között. Lehetne Rebecca múltjával magyarázni, ezt viszont tökéletes homály fedi. A rendező szerint Rebeccával csak megtörténnek a dolgok, nézőként azonban fogódzó nélkül a történet alapjaiban reng meg. Még akkor is, ha a Womb merész és izgalmas vállalkozás, s az ősi problémák boncolgatása közben még poénokra is futotta – elismerésre méltó, ha valaki a jó ízlés határait át-átlépve, vallási, erkölcsi és etikai határok feszegetése közben is képes könnyedén szólni a közönséghez. A súlyos témát humor oldja, míg a kudarcos véget az életigenlés. Hiszen amint Thomas kilép a házból, az ablak pislákolása jelzi: nem űrt, hanem életet hagyott maga után. De ez már egy másik történet.