Ujj Mészáros Károly nevét a Magyar Nemzeti Filmalap döntőbizottsága első körben dobta ki: a Liza, a rókatündér című projektje januárban gyártási támogatást nyert. Ujj Mészárosnak ez az első nagyjátékfilmje. A rendezőt emailben az évekig tartó előkészületekről, a szürrealitás és a valóság viszonyáról, valamint az emberben rejlő önfeláldozásról faggattuk.

Laterna Hungarica: Hogy kerültél a filmezés közelébe? 

Ujj Mészáros Károly: A Közgázra jártam, itt fertőződtem meg a filmmel, mivel állandóan filmklubokban lógtunk. Nem sikerült bekerülnöm a Filmművészeti Főiskolára és nem ismertem senkit a szakmában, így diploma után ismeretlenül felhívtam az egyik céget, amit a Sárga Oldalakból néztem ki a „filmgyártás” fejezetből, mondván: „Jó napot, producer szeretnék lenni…”. Másnap Sándor Pál irodájában ültem, négy nap múlva a Pesten forgató Omar Shariffal paroláztam, lótifutiként belecsöppenve a filmgyártásba. Aztán sok év reklámfilm-producerkedés és -rendezés következett, amit 10 kisfilm, 2 Filmszemle-fődíj és egy -különdíj követett. A legtöbbet a Sarajevói Filmfesztivál Talent Campusának és a fesztivál támogatásának köszönhetek. Most itt vagyunk, és közben eltelt kereken 20 év. 

LH: 2008-ban a Szemlén az Alena utazása című filmed elnyerte a legjobb rövidnek járó díjat. Ez a film kicsit kilóg a sorból: a legtöbb munkád mesei világokat épít föl, míg az Alena ábrázolásmódja kifejezetten realista. Ez egy kitérő volt számodra?

UMK: Remélem nem. Szerettem azt a munkát nagyon. Játsszunk valamit! Mit gondolsz, ha az alábbi történetet hallod: egy nagyvárost ostromgyűrűbe fog, de képtelen elfoglalni egy hadsereg. Hosszú-hosszú évekig háborús viszonyok uralkodnak a városban, ahol a megszálló katonákkal az elfoglalt területeken módszeresen teherbe ejtetik a nőket, és kiirtják a férfiakat, ahol egy arany jegygyűrűért egy szál cigarettát kapni, ahol a körbezárt városban buliznak, és életüket kockáztatva esténként színházba futnak az éhező emberek, ahol mesterlövészek az ostrom első napján játszótéren játszadozó gyerekekre lövöldöznek. Ahol az ostromlottaknak alagutat kell ásniuk az őket elvileg megvédeni érkezett semleges nagyhatalom állásai alatt, hogy élelemhez jussanak, mert abból az irányból sem juthatnak élelmiszerhez a felszínen. Mindez egy békés, jóléti kontinens szélén történik, ahol a várostól néhányszáz kilométerre élő emberek legnagyobb gondja az, hogy milyen tévét vegyenek hitelre. Ha ezt a történetet hallod, akkor azt mondod, teljesen szürrealisztikus, ilyen Európában a második világháború után nem történhet meg. Pedig ez volt a kilencvenes évek realitása Szarajevóban. 

LH: Az Alena, mint sok más rövidfilmed, a valóság meghamisításáról szól. Sok filmed témája az önámítás, és egyéb (többnyire nemes cél vezérelte) hazugságok. Miért foglalkoztat ez téged ennyire?

UMK: A hazugság nagyszerű dramaturgiai eszköz. Az önfeláldozás pedig, ha a jó ügy végett saját érdekeink, kényelmünk, akár saját életben maradásunk ellen cselekszünk, olyan határhelyzet, ahol megmutatkozhat az ember jobbik énje. Ezek számomra a legmeghatóbb pillanatok. Szeretek olyan élethelyzeteket megmutatni, ahol erős érzelmi töltések szabadulnak föl a karakterekben. Végtelenül szentimentális tudok lenni és az olyan tiszta lelkek szenvedései és áldozatai, mint Gelsomina (Federico Fellini: Országúton), Selma (Lars von Trier:Táncos a sötétben), vagy akár Gina Ekdal (Ibsen:Vadkacsa) végletekig meg tudnak indítani. Hasonló érzelmi kisüléseket szeretnék létrehozni filmjeim nézőiben is.  

LH: Az Alena 4 éve készült, azóta kevesebbet hallani rólad. Mi történt ez alatt a pár év alatt?

UMK: Ez a néhány év huss elrepült, miközben rengeteget dolgoztunk a Liza, a rókatündér forgatókönyvével és előkészítésével Major István és Darvas Csanád producerekkel. Meghívtak 2009-ben a szarajevói Cinelink koprodukciós workshopra, aztán Utrechtbe a Holland Film Festivalra, 2010-ben a Cannesi Filmfesztivál Atelier és a Római Filmfesztivál koprodukciós programjába is. Gyűjtöttünk két kitartó külföldi koproducert, a forgatókönyvet átírtuk ötször-hatszor, például Jim W. Hart útmutatásai alapján, aki többek között Coppola Drakulájának forgatókönyvírója volt. Leforgattuk a kis teaser-trailerünket (ezen az első végefelirat az volt, hogy a forgatás 2010-ben lesz!), szereplőt válogattunk, helyszíneket néztünk, díszletet tervezgettünk és reménykedtünk, pályáztunk, vártunk, és újra reménykedtünk… Közben reklámok, kis- és nagyjátékfilmtervek születtek, és megrendeztem Maros András Gyanús mozgások című drámáját a Pesti Magyar Színházban. Novemberben volt a premier, még most is megnézhető!  

LH: A Liza, a rókatündér kapta a Magyar Nemzeti Filmalap első gyártási támogatását.  Szerinted miért?

UMK: Nekem azt mondták, hogy a könyv egyöntetű tetszést aratott. Az "elsőség" egyébként jóformán három hétig tartott, hiszen azóta még két film kapott gyártási támogatást, és elképzelhető, hogy nem is a mi filmünk bemutatója lesz a leghamarabb. Ennek örülök, mert most már nyugodtan lehet a munkára koncentrálni, és nem kell avval foglalkozni, hogy miért mi vagyunk támogatottak, nem pedig más.

LH: A forgatókönyvet többek között az a Hegedüs Bálint jegyzi, aki az MNF forgatókönyv-fejlesztő csapatának tagja. Értek emiatt támadások?

UMK: Eddig még nem. Bálinttal négy éve dolgozunk együtt ezen a könyvön. Ő nincs benne a Filmszakmai Döntőbizottságban, az ott ülők Bálint kedvéért nem szavaztak volna bizalmat egy olyan projektnek, amiben ők nem hisznek. Ennél sokkal nyugtalanabb és kiélezettebb a mostani helyzet. A döntés óta a szakmából sok mindenkivel beszéltem és egyöntetűen azt fogalmazták meg, hogy a mi elsőségünk jó jel, bíztató dolog volt. Ezek között volt négy nagyon elismert hazai producer és több rendező is. Ennek ellenére biztos vannak más vélemények, de ezek nem jutottak el hozzám.

LH: Cannes-t is megjártad a könyvvel. Ott milyen visszajelzéseket kaptál?

UMK: Mi voltunk a „crazy project”. Az Atelier igazgatója, Georges Goldenstern Szarajevóban figyelt fel a filmtervünkre, olvasta a forgatókönyvet is, és ez alapján hívott meg minket Cannes-ba. Ez egy meglehetősen unortodox magyar film, és szokatlan volt az ottani mezőnyben is, pont ezért szerették. Stílusa egyfajta crossover a műfaji film és a művészfilm között, mi „majdnem vígjátéknak” hívjuk. Pont ezért kizárt volt, hogy a tisztán művészfilmes forgalmazó és finanszírozó nagyágyúk érdeklődését felkeltsük. A Canal+-nek pedig túlságosan elsőfilmes voltam, ők Woody Allen és Aki Karuismäki kaliberű külföldi alkotókkal dolgoznak. Viszont megtalált egy dán producer, aki odáig volt a filmért, és a lelkesedése még mindig tart. A cannes-i mérlegünk tehát abszolút pozitív.

LH: Ezek szerint régóta érlelődik a forgatókönyv, és hosszú utat járt be, míg megtalálta végleges formáját. Honnan jött a Liza ötlete?

UMK: Régóta kerestem inspirációt egy nagyjátékfilmre, drámákat, rengeteg szépirodalmat olvastam emiatt (is), de hiába. Mígnem valaki javasolta, hogy olvassam el Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című abszurd egyfelvonásosát. Jó tipp volt. Nagyon gyorsan írtam belőle egy treatmentet, amelynek forgatókönyvfejlesztésére pénzt kaptunk az MMK-tól. Azóta öt év telt el, és elég messzire szakadtunk a kiindulóponttól. A rókatündér motívum például egy japán kisfilmfesztivál kapcsán szivárgott a történetbe…

LH: Mi az, ami neked különösen fontos ebben a filmben?

UMK: Nem könnyű a válasz, mert eléggé összenőttünk a filmmel, különben nem is bírná az ember öt éven át, ki nem hunyó lelkesedéssel a munkát és a várakozást. Ez már több mint szerelem, ez házasság! Leginkább a mese a fontos, hiszen tényleg egy vicces, szürreális világ fog megszületni. Ennek megteremtése nagyon érdekes feladat. Természetesen megvan benne az előbb említett önfeláldozás motívuma, a tiszta lélek hányattatásai, a váratlan fordulatok, a különös karakterek, a szeretet győzelme, és nem utolsósorban a fanyar humor, ami görbe tükröt tart társas és társadalmi viszonyaink elé egyaránt.

LH: Balsai Mónikával nem most dolgozol együtt először. Mi az, ami miatt újra rá esett a választás?

UMK: Például ő javasolta az előbb említett dráma elolvasását… De egyébként szerintem ő az egyik legtehetségesebb színésznő ma Magyarországon. Nézd meg a Csicskában, mint tanyasi parasztasszonyt, Dyga Zsombor most készülő filmjének zárójelenetében, mint öngyilkos feleséget, vagy a Társas játék című HBO sorozat Juditjaként, és nem hiszed el, hogy ez ugyanaz a színésznő! Kaméleon. Tavaly egy év alatt négy díjat kapott színházi munkáiért. Lassan bekerül a köztudatba…

LH: Ez a film – az előzetesből kiindulva – a szürreális mesei vonalat követi. Vérbeli fekete komédiát tervezel?

UMK: Vérbelit. De nem komédiázós komédiát. Nem szeretem a túljátszott, vicceskedő filmeket. Annál inkább a visszafogott, skandináv humort!

LH: Mikor kezdesz forgatni?

UMK: Nyáron. Idén nyáron. Rengeteg a teendőnk, alig várom, hogy belevágjunk! Idén nyáron, idén nyáron… ha sokat mondogatom, akkor talán valósággá válik.

LH: Mi következik a Liza után?

UMK: Talán egy fesztiválkörút? Nem tudom. Kicsi pihenés. Úgy vélem, a vágás alatt fogok először a következő filmen gondolkodni. Addig nem. Lizát akarok, minden mennyiségben!