A Szemle ítészei a K7-es blokkba az információs vetítésre szánt alkotásokat gyűjtöttek össze. A dolog pikantériája, hogy a nem versenyző filmek között igazi kuriózumokat is találtunk: a videoklip-esztétika jegyében fogant víziótól kezdve a kis magyar körképen keresztül az áldokumentumfilmig és a Tarantinótól kölcsönzött éjfekete humorig ért a skála, ezzel talán a legszórakoztatóbb blokkot kerekítve a Szemle rövidfilmes felhozatalában.
A Pinkwater (Kerékgyártó Yvonne) olyan hangulati és képi elemekkel alkot koherens és egyedülálló világot, amire magyar vásznon még alig volt példa: a tinédzser úszólány (Loki Dominika) kamaszábrándozásai és az őt körülvevő realitás úgy keverednek egymásba, mint a grandiózus fináléban a rózsaszín hajfesték a medence klórozott vizébe. A két sík a film csúcsjelentében kulminálódik, amikor is az áhított edző (László Zsolt) egy metálzenekar frontembereként jelenik meg a lány lelki szemei előtt, az úszócsapat vad szinkronúszásba kezd, a lábak és a kezek egy kaleidoszkóp absztrakt formáit veszik fel, és végül a film címe is értelmet nyer. Kerékgyártó Yvonne kisfilmje bátor próbálkozás, hiszen a lendületes metál-musical[1] a videoklip-esztétikai vonalat követi - ez a fajta látásmód Magyarországon egyelőre hagyomány nélküli, ami a Pinkwatert meglehetősen egyedivé teszi. Valami hasonló lehetett Lóth Balázs elképzelése is, amikor az Epilógust megálmodta, ám a túlzásba vitt hatásvadászat megöli a filmet, a végső meglepő fordulatból pedig épp a meglepetés hiányzik. Idegtépő hanghatások kísérik az olykor szemet bántóan villódzó, szanaszéjjel vagdosott képeket, és még a széteffektelt kockák sem képesek elfedni a történet zagyvaságát. Az Epilógusra minden bizonnyal igaz a „kevesebb több lett volna” kitétel.
Kétségtelen, hogy Kerékgyártó alkotása magasan kiemelkedett a K7-es blokkból, de azért mellette fel-feltűntek még értékelhető próbálkozások. Ráday Péter Végállomása kis magyar panorámakép egy busz utasairól, amelyben sokan magukra ismerhetnek: három kamasz szerelemi háromszöget alkotva civódik, az egyik nagymama a másikra féltékenykedik, két férfi zsörtölődve politizál, egy hajléktalan menne már, egy önmagát fontos embernek gondoló férfi fontoskodik, miközben a busz csak áll és vár. Kár, hogy Ráday rövidje csupán egy-egy halovány mosolyt volt képes a néző arcára csalni. Kis magyar körkép a Tune is, csak a Végállomással szemben itt nem a hely, hanem a dallam köti össze a szereplőket. Szabó Csilla filmje azt kutatja, hogy egy aluljáró vak zongoristájától hogyan jut el egy dallam a menő zenei producerhez, hogy aztán sláger válhasson a koszban született akkordokból. Kicsit nyögvenyelős a különböző miniepizódok összeszerkesztése, de ötleteknek nincs híján a film – még ha poénokra nem is futotta.
A Mindenki boldog (Herczeg Attila) szellemesen figurázza ki a magyar filmesek gyilkolási hajlamát. A trendi lánybanda tagjai hullanak, mint a legyek, ám a fanatikus rajongó ebben inkább lehetőséget, mintsem tragédiát lát. A fináléban az Elek Ferenc alakította kisember egy személyben pótolja a veszteséget. A Mindeki boldog abszurd komédia, néhol talán egy kicsit sok a jóból, de Elek színészi játéka, és egy-két jó duma mégis megmarad a néző emlékezetében. A gödörben is akad hulla dögivel, ám László József filmje inkább a Tarantino-féle fekete humor felé közelít: két lepattant alak elüt egy fiút, ám a halottnak hitt áldozat egy adott ponton meglép a csomagtartóból. Míg a Mindenki boldog a kisembernek tart görbe tükröt, addig A gödör a bűnügyi (és a szerelmes) műfajokat facsarja ki. A görbe tükör netovábbja azonban minden bizonnyal a (terep)Szemle második része. A két szereplő, akik egyben a film alkotói, név szerint Tóth Barnabás és Simonyi Balázs a magyar művészfilmnek mutat fityiszt az öntelt rendező és bugyuta operatőr figurájának segítségével. A (terep)Szemlének sok minden sikerült, ami másoknak vért izzadva sem: az áldokumentumfilm egy pillanatig sem erőltetett, az improvizációk remekül működnek, idézhető aranyköpések sorát prezentálja a film, és frappánsan foglalja össze a magyar filmszcéna kórságait. Ezért a Pinkwater mellett Tóth és Simonyi filmje az, amely megérdemelte volna, hogy helyet szorítsanak neki a korántsem egyenletes színvonalú versenyszekcióban.
