Az idei kisfilmek követték a magyar hagyományt: a rendezők sötét témákat öltöztettek sötét színekbe, alig lehetett olyat találni, aki valamilyen szörnyűség (például gyilkosság, megerőszakolás, elmebaj) nélkül érte volna el a kívánt hatást. De azért akadtak kivételek.
Ilyen volt például Szabó Réka Árnyékfilmje, amely megkapta a legjobb kísérleti alkotásnak járó elismerést. Az Árnyékfilm feketébe öltözött szereplőit a kamera felülnézetből követi: a rendezőnő az élő és animált szereplők közötti határvonalon játszik formákkal, hangokkal, absztrakcióval és realitással, valamint a vízszintes és a függőleges síkok összekavarásával. A fekete alakok játéka üdítő "színfoltot" jelentett a kisfilmes felhozatalban.
A zsűri elismerő oklevelét érdemlő három rendező közül Reisz Gábor kétségkívül kiemelkedik Külalak című filmjével: hőse (Makranczi Zalán) a Pál Adrienn protagonistájához hasonlóan egy véletlen folytán rátalál múltjának egy rég elfeledett darabkájára. Időutazásra indul – csak itt nem egy névrokon, hanem egy pincében talált, sajátnak vélt versike mozdítja ki a férfit a monoton mindennapokból, aki úgy akadt el saját életében, mint ahogy elakad két emelet között a liftben. Reisz operatőre (Rév Marcell) segítségével finoman támogatja ehhez hasonló képi elemekkel a tartalmat, humorba ágyazza a meghasonlást, és a film végi fricskával visszatereli a hőst oda, ahova való: az életbe.
Kárpáti György Mór Berlint is megjárt filmje, az Erdő történet helyett tudatállapotot vetít a vászonra: a címszereplő erdőben, valamikor a rendszerváltozás előtt, egy számháború közepette felbukkan egy holttest a terebélyes fák árnyékában, ami olyan érzéseket hoz felszínre a hősben (Egger Géza), mint a szorongás, a félelem, vagy a paranoia. Kárpáti filmje gyönyörűen fotografált képeivel (Hartung Dávid) és sejtelmes zenéjével különleges hangulatot teremt, ami, legalábbis a versenytársakat szemlélve, kifejezetten egyedivé teszi az Erdőt.
Hogy Zomborácz Virág Valami kék című alkotását miért jutalmazta a zsűri elismerő oklevéllel, rejtély. És nemcsak azért, mert a Valami kék vizuálisan a vállalhatatlanság határát súrolja, s ennél fogva igencsak elüt Reisz és Kárpáti képileg kifogástalan rövidjeitől, hanem mert történetében semmitmondó. A képlet ismerősen cseng: városba szabadult barátnőre (Réti Adrienn) féltékeny a falun maradt lány (Téby Zita), aki épp férjhez megy egy baromhoz, míg a femme fatale szerepében tetszelgő barátnő pórul jár, amikor kihívó viselkedését a falubeli férfiak félreértik, és orálisan megerőszakolják. Zomborácz alkotása a hármas kliséből (gyilkosság, megerőszakolás, elmebaj) egyet ki is pipálhat. Ez nem lenne feltétlenül baj, de ha hozzáadni semmit nem tud, akkor a film nem lehet több, mint közhelyek üres ismételgetése.
A rövidek közül Till Attila Csicskája bizonyult a zsűri szerint a legjobbnak. A Csicska alapját újságcikkek, híradások és a hasonló helyzeteket átélt emberek visszaemlékezései adták – valószínűleg egyebek mellett a film szociális érzékenysége is közrejátszott a díj elnyerésében. Till filmje nemcsak a modern kori rabszolgatartásról regél, hanem a kiszolgáltatottságról általában, mind a támadó, mind az elszenvedő fél tehetetlenségéről, a szegénységről, az állati lét szintjén tengődő emberekről, s teszi mindezt olyan szívbemarkoló hitelességgel, hogy az agresszív gazda (Thuróczy Szabolcs) megalázó tetteit szemlélve görcsbe rándul a néző gyomra. Juhász Imre kopottas képei, az amatőr és a profi színészek egyformán hiteles játéka, a fojtogató légkör és a történet ki nem mondott végkifejlete erős és érvényes alkotássá teszik Till alkotását.
Idén a K-blokkok felhozatala meglehetősen sok értéket rejtett, ám mindemellett bizonyos filmek semmilyen nyomot nem hagytak maguk után. Ilyen volt Politzer Péter Kilenc vágása, amely diszkrét bája ellenére érdektelen maradt, hiszen főszereplője, a sokat megélt fodrász bácsi (Szarvady János) nemes egyszerűséggel unalmas volt ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy 65 perces filmet. Az Ásó, kapa… (Papp Barnabás) kedves próbálkozás, amely egy poénra alapoz, ám amatőrizmusa miatt nem lett volna helye a versenyszekcióban. Jellemző volt - ahogy ez kisfilmeknél lenni szokott -, hogy több film is egy végső csavarra futtatta ki minitörténetét: ilyen volt Lóránt Gergely Ihlete, Juhász Kata Mayája, Simonyi Balázs Finaléja valamint Csukás Sándor Születésnapja. Mind a négy film a helyszín késleltetett bemutatásával játszott. A Finale poénja megmosolyogtat, a Születésnapé elborzaszt, ám az Ihlet és a Maya idegtépő jeleneteit még a filmvégi fordulat sem tudja ellenpontozni.
.jpg)
Ezek a filmek többé-kevésbé szórakoztatóak, de egyszerűségük okán felejthetőek is egyben. Ám egy film inkább legyen felejthető, mint hogy gyötrelmek közepette égjen bele a néző retinájába. Igor és Ivan Buharov Kormányeltörésben című kísérleti rettenete például felért egy merénylettel a néző ellen. Buñuelnek a harmincas évek elején még jól állt ez a stílus, na de 2011-ben mi keresnivalója ennek a vásznon? A Közel (Janisch Vera), vagy a Kiraboltak (Pluhár Attila) mesterkélt dialógusai hallatán és erőltetett miliője láttán pedig kínos feszengés kerített hatalmába. A filmek által kiváltott hatásért az idegesítő protagonisták is felelőssé tehetők (mindkét film az őrület határát súroló férfi főhőssel operál, akik mind a ketten egykori feleségük visszahódításán ügyködnek). Rába Roland és Elek Ferenc remekül hozzák az őrült exférjeket, ám még a színészi alakítás sem menti meg e két filmet.
