Nemrég a Rózsák terén jártam. Nem értettem, mi történhetett: tönkrevágott autók balesetre engedtek következtetni, de a homokzsákok és a szögesdrót összezavart. Kellett aludnom rá egyet, hogy rájöjjek: Angelina Jolie forgatásának helyszínére keveredtem!
Az egész augusztusban kezdődött, mikor egy bolti kamera rejtélyes felvételei napvilágot láttak: "Valóban itt járt Angelina?" - kérdezte a kereskedelmi tv riportere sokatmondóan a kamerába pillogva. A kisváros lakói hol váltig tagadták a hírt már-már felháborodva azon, hogy ilyesmi egyáltalán felvetődik valakiben, hol pedig szájuk széli mosollyal bólogattak beavatottakhoz méltóan.
Végül a pletyka ténynek bizonyult, Angelina jött, látott, és nem sokkal később visszatért, hogy Magyarországon forgasson. Azóta arról szól a fáma, hogy talál-e az igényeinek megfelelő ingatlant, hogy a gyerekek mennyire tudnak (vagy nem tudnak) franciául, illetve hogy a lesifotósok a közeli bérházak folyosóin küzdenek a jobb helyekért. Hogy Angelina és családja ezt a hihetetlenül nagy érdeklődést mennyire bírja? Nos, majd nyilván elmondja ő maga valamilyen fórumon, mi meg majd jól hiszünk neki.
Az aktuális felfordulás arra sarkallt, hogy végiggondoljuk, Jolie-n kívül milyen külföldi filmeseket ihletett meg már Budapest városa. Tavasszal például Sir Anthony Hopkins rosszullététől zengett a sajtó, és heves párbeszéd folyt a '72-es müncheni olimpia megfilmesítése körül is. Spielberg München című filmje nagy mosolygásokat váltott ki azokból a magyar nézőkből, akik tudták, hol van az Operaház.
De nem Jolie, nem Hopkins és nem is Spielberg volt az első, aki felhasználta filmjében városunkat. A legtöbb esetben, ahogy a Münchennél is, Budapest álruhát ölt - kevés az olyan film, ahol a főváros vállaltan Budapestként jelenik meg (ez alól - érthető okokból - kivétel a tavalyi, magyar-brazil-portugál koprodukcióban készült Budapest című romantikus dráma). Ám ez nem volt mindig így: hajdanában, danában igen jól kezdett a főváros a mozgóképiparban, méghozzá Budapest-szerepben, mindenféle álarcot félredobva: a Lumiére-testvérek 1896-ban ellátogattak hozzánk, hogy filmre vegyék a milleniumi ünnepségeket. A harmincas években általános gyakorlattá vált, hogy egy filmet több nyelven is felvettek. Így a magyarok sok helyre küldték ki az idegen nyelven készült magyar filmeket, amelyekben Budapest városa is markáns szerepet kapott. A harmincas években német kollégák érkeztek forgatási szándékkal, utána sokáig szocialista országok képviselték magukat köreinkben, s véletlenül olykor egy-egy imperialista is becsúszott a képbe. Ma már Hollywoodtól kezdve Bollywoodig minden népség megfordul itt.
Az utóbbi évekből az Én, a kém című Eddie Murphy-mozi keltett felháborodást: az Indextől lehúzó kritikát kapott magyarszemlélete és az ominózus "szőröshónaljú magyar lányok"-merénylet miatt. Az Én, a kém (más kollégák filmjeihez hasonlóan) Budapest posztkommunista voltát hangsúlyozza - fővárosunkban számtalan olyan helyszín található, amelyeket mintha nem érintett volna a rendszerváltozás szele. Bizonyos filmesek a valóságtól teljesen elrugaszkodva formálják újra Budapestet a saját kedvük szerint: pár éve Aks címmel forgatott nálunk misztikus thrillert egy indiai rendező. De nemcsak thrillernek, hanem vámpír-horrornak is alkalmasak a budapesti terek. Ilyen például a B-kategóriás Drakula átka, vagy a nagyobb népszerűségnek örvendő Underworld, amelyben Görög Zita cameózott egyet. Budapesten (is) forgott még a Kékszakáll Richard Burtonnel, egy Démonkatedrálisnak elnevezett gótikus horrorőrület, vagy az Edge of Sanity, amely Anthony Perkins főszereplésével gondolta újra a Dr. Jekyll/Mr. Hyde sztorit. Perkins kétszer is tiszteletét tette nálunk: egy év múlva A sötétség leánya című film miatt jött Budapestre - ez a brutális, kínzókamrás, hallucinogén moziélmény mellesleg Romániában játszódott.
München? Románia? Budapestnek ezer arca van - a Vörös zsaruban még Moszkva szerepébe is belebújt, az Evitában pedig Dél-Amerika ékeskedett budapesti tollakkal. A sort persze még lehetne folytatni - ha nem is a végtelenségig, de egy darabig biztosan. És hogy ez miért jó nekünk, budapestieknek? Fogós kérdés, talán kis is fog rajtam. Mert nálunk nincsenek igazi sztárok? Mert a sztárkultusz helyett a celeb-"kultúra" virágzik? Mert egy Anthony Hopkins vagy egy Madonna azért mégis valaki? Nekünk nincsenek ilyen "valakijeink"? A figyelemelterelő hadművelet sikeres, a budapesti agya Angelina, és nem a politikai botrányok, a magánéleti problémák, vagy infláció körül forog. Még ha csak pár perc erejéig is.
De nem célom elvitatni az ilyen és hasonló hype-októl semmit - hisz' végtére nekem is más volt aznap a Rózsák terén járni, mint az év maradék 364 napján. Egy valami azonban biztos: a Magyarországra érkező filmesek kreatívan, merészen, a valóságtól elrugaszkodva használják a budapesti tereket, míg a magyarok többnyire ragaszkodnak ahhoz, ami: Budapest. De a néző is pontosan ugyanazt a Budapestet látja nap mint nap. Talán kicsit unalmas már, mikor a kallódó főhős a pesti éjszakában az Alagút tetején mélázik, az Andrássy út fényűző üzletei előtt lődörög, a zötyögő sárga villamoson beletörődik, a szétgraffitizett aluljáróban összeomlik, vagy a Dunánál a rakodópart alsó kövén nézi, ahogy úszik el a dinnyehéj. Az agyonhasznált nevezetességek és a posztkomcsi kupleráj között bőven van még mit előkaparni a betonrepedésekből, a falhézagokból, vagy a sötét sarkokból. Mert állítólag Budapestnek ezer arca van.
A leltár elkészítéséhez és a gondolkozáshoz sokat segített Kubiszyn Viktor cikke.