Érdekes véletlen, hogy párhuzamosan vetítik a magyar mozik a Sherlock Holmes nevében című magyar ifjúsági kalandfilmet Guy Ritchie legújabb opusával, a Sherlock Holmes 2. - Árnyjátékkal. E két film kizárólag címében hasonlít, még annál is kevesebb közük van egymáshoz, mint gondolnánk. Bernáth Zsolt filmjének címe szó szerint érthető: a Sherlock Holmes nevében két fiatal fiú története, akik kölcsönösen rajonganak a Sir Arthur Conan Doyle által kreált mesehősökért, ezért bőrükbe bújnak. Bernáth túl vígjátékon, filmdrámán és horrorfilmen (!) ezúttal a tizenéves korosztályt megszólító kalandfilm fele vette útját.
Az amerikai filmet átjárják a műfaj által kódolt sémák – mind a néző, mind a stúdiórendszer megköveteli, hogy megfeleljen bizonyos kritériumoknak, besorolható legyen. Magyarországon régóta a szerzői filmek felé billen a mérleg a műfajokkal szemben, de azért előfordultak kísérletek. A vígjáték bizonyult a leginkább adaptálható zsánernek, de akadtak mas jellegű probálkozások is: forgattak krimit (Dögkeselyű, A vizsga), easternt (Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek), thrillert (Kontroll, Utolér), de kevert műfajokra is találunk példát (Nyomozó), illetve a meglehetősen szokatlan
A rendező a vetítés előtti rövid beszédében arra kérte a nézőket, és én is ezt tanácsolnám az olvasóknak: legyenek újra 13 évesek erre a bő másfél órára! Teljes joggal merül fel a kérés, hiszen ez a vérbeli ifjúsági film olyan hangnemet üt meg, amelyben egy tizenéves vágyai és félelmei találhatnak magukra. Ezt a korosztályt ugyan telibe találja, ám garantáltan nem az az eset, mint mikor a negyvenes apuka huszonnyolcadszor ül lerágott körmökkel a Harry Potter elé.
A film három fő karaktere bizonyos vonásaiban emlékeztet a Sherlock-történetek főszereplőire: mesebeli, valószerűtlen figurák, akik hordozói a regényben megjelenő jellemvonásoknak és kellékeknek, mint a sapka, a nagyító, a hegedű és Watson kütyüjei. A dunaújvárosi panelrengeteg és az azt körülvevő szocreál valóság, a játszótér, az iskola szétázott falú kockaháza, a kültelki cirkusz, az üresen álló, rozsdás, romos gyárépületek, mind-mind a kilencvenes évek Magyarországának hiperrealista díszletei. Ebbe a közegbe álmodta bele a rendező ezt a meseszerű történetet a maga meseszerű karaktereivel, kiket mind külsejükben, mind jellemükben a végletekig karikírozott, ahogy ezt ez a sajátos szocreál burleszk megkívánja. Watson reménytelenül ügyetlen, Sherlock feltehetően már születése pillanatában egy tehetségesebb középkorú férfi tapasztalatával rendelkezik, ám érzelmileg egy gyerek szintjén van, a kislány pedig lehetetlenül vakmerő, egy igazi kis női terminátor, aki pókerarccal sétál ki-be a horrorisztikus szituációkba. Egy rejtéllyel állunk szemben, melynek megfejtésében a három fiatal külön-külön nem jár sikerrel, ám összefogva megfejtik és leleplezik azt. A történetnek van íve és tanulsága, mindez kellően dinamikusan, fordulatokkal megspékelve jelenik meg, a végén pedig szabályos déjà vúm támad, mintha az Eredet magyar átiratát nézném.
A kilencvenes évek magyar gyermekdivatjának megfelelő neon színű öltözékek, túlzottan élénk és látványos sminkek, erős kontrasztok jellemzik a filmet – mindenből valahogy az egyébként elérhető kategóriájánál eggyel gyengébb eresztés, így egyfajta hamisítatlan tv-film jelleg járja át a végeredményt. Ezzel együtt szórakoztató és szerethető darab, nem utolsósorban pedig egy magyar műfaji film, ráadásul fiataloknak. A gesztus önmagában egy érték, tekintsük meg!
Szerző: Vághy Anna
