Lovas Balázs neve az idei szemlén az Utolér című film kapcsán került előtérbe, de olyan filmek könyvéért is felel, mint a Konyec, a Kész cirkusz vagy a Tesó. Balázzsal az Utolér struktúrájáról, a filmet ért kritikákról, a sötétebb műfajokról, valamint a forgatókönyvíró szakma nehézségeiről és szépségeiről beszélgettem.

Laterna Hungarica: Honnan ered az Utolér alapötlete?

Lovas Balázs: 2002-2003 fordulóján ültünk neki a rendezővel, Dyga Zsomborral, de az eltelt idő alatt 3-4 évig fiókban volt a történet. Az első egy-két verziót megpróbáltuk pályáztatni, de nem kaptunk támogatást, ezért nagy csalódottan félreraktuk. Én vettem elő újra, és elkezdtem vele különféle európai workshopokra járni, ahol továbbfejlesztettem.

LH: Mennyit változott ez idő alatt a történet?

LB: Az alapkoncepció már hét évvel ezelőtt is az volt, hogy csináljunk egy három párhuzamos szálon futó történetet. Ebből egynek az alapja Zsombortól származik, a többit közösen gondoltuk ki, aztán én kitaláltam hozzá egy, a jelenleginél bonyolultabb, speciálisabb szerkezetet, ami az évek folyamán egy picit egyszerűsödött, a három történet pedig jelentősen átíródott. Körülbelül hét-nyolc teljesen különböző minitörténetet írtam, míg eljutottunk ehhez a háromhoz, amiből egyébként csak a pincérnő, vagyis Ónodi Eszter szála volt meg eredetileg. A másik kettőre teljesen más verziók is léteztek.

LH: Miért pont thriller?

LB: Zsomborral mindig is szerettük a sötétebb filmes műfajokat, ráadásul azt gondolom, hogy Magyarországon ezen a téren van mit bepótolnunk. Több fejlesztés alatt lévő projektem is a thriller/horror mezsgyéjén mozog. Az ilyen zsánerű filmekkel itthon még kitaposatlan ösvényekre merészkedünk.

LH: Az Utolérben ugyanakkor elég erős a drámai vonal.

LB: Igen, mindig is szerettünk volna egy valóságközeli, szociothriller-szerű filmet csinálni, elsősorban ezt a vonulatot próbáltuk kidomborítani az Utolérben. Az erős drámai vonulat mellett igyekeztünk a kelet-európai életérzést, valóságot, figurákat behozni a történetbe. Hét-nyolc évvel ezelőtt mindketten inkább karrierünk kezdeti szakaszán álltunk még, huszonévesen a legerősebb motiváció az volt, hogy milyen érdekes kihívás lesz egy ilyen összetett struktúrájú filmet elmesélni. Akkor annyiban volt bonyolultabb az egész, hogy a szálak közötti kapcsolat egy hatalmas csavarként csak a történet legeslegvégén derült volna ki. A mai napig úgy gondolom, hogy ez egy igen egyedi fogás lett volna, mert sehol nem láttam még ezt a fajta időbonyolítást. De úgy voltunk vele, hogy ezzel a logikai puzzle-lel túl nagy terhet raknánk a nézőre. Attól féltünk, hogy elidegenítené a befogadót, ha túlságosan intellektuális játékká tennénk a filmet.

LH: Hogy készült a könyv? Megvolt a lineáris cselekmény, majd ezt szedted háromfelé?

LB: Megírtam lineárisan a három történetet külön-külön, majd szépen összegyúrtam őket jelenetenként váltogatva. Aztán mindez a vágóasztalon picit bonyolódott, a sorend itt-ott változott, úgyhogy a vágás ez esetben a könyv egyfajta újraszerkesztése is volt.

LH: Forgatókönyvíróként meddig tartott a szereped? Mibe volt beleszólásod, és mibe nem?

LB: Mondhatom, hogy ez a film teljes mértékben közös alkotói munkánk és szívügyünk Zsomborral. A színészek kiválasztásakor végig ott voltam, a forgatáson is gyakorlatilag 80 százalékban, és próbáltam az írói szerepkörön túllépve associate producerként is tolni a projektet. Ez persze rég nem a hagyományos írói szerep. A forgatáson természetesen nem árt, ha ott van az író, hogy ha valami dramaturgiai vagy dialóg-változás történik, akkor kéznél legyen, de nekem ez esetben a részvétel inkább csak élvezet volt.

LH: Elégedett vagy a végeredménnyel?

LB: Nagyon sokáig bizonytalan voltam, de a szemlés bemutató pozitív élmény volt. Előtte kétségeim támadtak, mert a film a tesztvetítéseken kapott hideget-meleget, ahogy most a kritikák egyik fele szétszedi, a másik fele dicsőíti. Nagyon megosztja az embereket a végeredmény, de már a tesztvetítésen szembesültem ugyanazokkal a negatív kritikákkal, amiket most is kapunk. Akkor meglepett, de a szemlére ezt jobban föl tudtam dolgozni, és megnyugtató volt látni a végső verziót, jó a ritmusa és letisztult a cselekménye. Ami az elkészült filmet érinti, lett volna egy-két dolog, amit máshogy csináltam volna, például az átvágást javítgattam volna még szívem szerint, de nem én voltam a rendezője a filmnek, inkább rábíztam Zsomborra a végső döntéseket. Nehezíti a dolgot egyébként, hogy közben külföldre is próbáljuk tolni a filmet, hiszen eredetileg ezért forgattuk angolul, és külföldről egészen más típusú kritikák jönnek, mint itthon.

LH: Mint például?

LB: Számon kérik, hogy nem elég mainstream, túlságosan kelet-európai, és túl sok benne a dráma, lassan indul, későn kezdődik benne a thriller, de olyanokat is fölhoznak, hogy nem elég szexik a színészek. Azt gyanítom, hogy egészen egyszerűen rossz irányba próbálják belőni a filmet, hiszen az Utolér nem egy egypontnullás amerikai thriller, ahol a késes gyilkos elől menekül az izzadt-sáros jócsaj az erdőben. Emiatt elég komoly sakkozás és fejvakarás folyik, hogy milyen elvárásoknak feleljünk meg, nagyon nehéz kiszűrni, hogy melyik verzió lesz a tökéletes – nem csoda, hogy legalább öt-hat vágott verzió létezik. A szemlén vetített például körülbelül fél órával rövidebb az eredetinél. Ettől lehet, hogy a történet bizonyos részei kevésbé tiszták, ritmusát tekintve viszont segített a rövidítés. A vágóasztalon néha meg kell hozni ezeket a kompromisszumokat.

LH: Te sosem akartál rendezni?

LB: Dehogynem. Outsiderként keveredtem a film környékére, és eredetileg rendezni akartam. Zsomborral 1998-ban kezdtünk el nulla forintból filmeket csinálni. Nem terveztem, hogy író leszek, ezt az élet hozta, de közben nagyon megszerettem, és úgy vélem, ez felel meg a személyiségemnek és a képességeimnek is. Azért a mai napig motoszkál bennem, hogy magam is megpróbálkozzak rendezéssel. Persze megkérdezik, mint ahogy te is megkérdezted, hogy forgatókönyvíróként elégedett vagyok-e az eredménnyel, és nyilván egy csomó mindent másképp képzel el az ember papíron. Régebben készítettem kisfilmeket. Tanulságos volt, amikor saját sztorimmal tapasztaltam, hogy hiába találom ki nagyon jól az asztal mellett, leforgatva mégsem működik. A rendezés nagyon stresszes és felelősségteljes dolog. Sokkal jobban érdekel a kitalálás része, az igazán kreatív szakasz, vagyis a forgatókönyvírás.

LH: Mi kell egy jó könyvhöz?

LB: A vizuális képzelőerő és a szerkesztői készség mellett nyilvánvalóan kell egy jó ötlet, amiben jó, ha van valami újszerű – nehéz ma már eredeti történetet írni, de mindig lehet valami eredeti megközelítést találni. Nem árt, ha van valamilyen személyesség is, ha átjön, hogy az írót milyen tűz hajtotta a történet megírásakor. Természetesen az író mindemellett legyen tisztában a filmes történetmesélői alapokkal – de az elméletet fél év alatt el lehet sajátítani, ami évek rutinjával kiegészülve eredményezhet jó könyveket.

LH: Tudnál mondani pár, ebből a szempontból példaértékű filmet?

LB: Nagyon sok jó van. A svéd vámpírfilm például, a Let the right one in nagy kedvencem. Hogy európai filmeknél maradjunk: szerintem az Ádám almái is egy példamutató film. Azért említem ezeket, mert ilyen alkotások Magyarországon is megvalósíthatóak lennének normál költségvetéssel, átlag körülmények között. A tv-sorozatokat is érdemes kiemelni: a Drót az abszolút csúcs nálam. De szeretem az olyan klasszikusokat is, mint például a Kánikulai délután.

LH: Ezek között egy magyar film sincs.

LB: Sajnos az utóbbi évtizedekből nem tudok olyat, amit a forgatókönyvéért lehetne kiemelni. Itthon nincs nagy hagyománya ennek a szakmának. Körülbelül akkor kezdett ez kialakulni, vagyis inkább újraéledni, amikor mi indultunk, tehát olyan tíz évvel ezelőtt. De ez egy hosszú folyamat, amihez, mint említettem, sok-sok év rutinja szükséges, vagyis sok időbe telik, míg kitermelődnek az igazi tehetségek. Másrészt a mai napig vannak hiányosságok abban, hogy mennyi pénzt és időt fordítanak egy könyv fejlesztésére a magyar producerek. A kellő munka és pénz hiánya pedig meg is látszik a végeredményen.

LH: Andy Vajna mellett readerként segíted a forgatókönyvek szelekcióját és fejlesztését. Meglátásod szerint javul a helyzet?

LB: Az utóbbi pár évben nőtt a forgatókönyvírói szakma presztízse, történtek előrelépések, kezdenek odafigyelni arra, hogy itt valóban egy speciális szakmáról van szó, ami speciális szakembereket igényel. Látom a fejlődést, oktatóként és forgatókönyvbörze-szervezőként fel tudom mérni, hogy milyen új tehetségek jönnek. Andy Vajna körül nagy hangsúlyt fektetnek a könyvekre, aminek elsősorban az írók, de egyébként meg az egész szakma örülhet. Nem vagyok hurrá-optimista, mondjuk inkább úgy, hogy nem fog el a pesszimizmus. Magyarországon forgatókönyvírásra nem lehet biztos egzisztenciát alapozni. Én például most megyek a Jóban-rosszbanhoz storylinernek, s kifejezetten örülök annak a rendszerességnek, amit az új meló adhat - sokkal inkább ez,  minthogy akármilyen irodai munkát kelljen végeznem.

Az Utolérről itt olvashatod el a Laterna kritikáját.