Reisz Gábor a tavaly végzett, új Simó-osztályként emlegetett rendező-évfolyam egyik kiemelkedő tehetsége: Külalak című filmjét ma a MÚOSZ Film- és Tévékritikus szakosztálya Till Attila Csicska című művével megosztva a legjobb kisfilmnek járó díjjal ismerte el. Reisz Gáborral sorsfordító momentumokról, az indulás nehézségeiről és a nem lankadó optimizmusról beszélgettünk.
Laterna Hungarica: Hogyan kerültél a filmművészet közelébe?
Reisz Gábor: Az elején azt hittem, a színészet érdekel, aztán amikor a március 15-i iskolai ünnepen Irinyi kétmondatos szerepét is izzadva elrontottam, akkor kezdtem kapizsgálni, hogy ezt nem nekem találták ki. Kamaszként minden érdekelt, ami egy kicsit is az önkifejezésről szólt, de egyikkel sem voltam megbékélve. Utólag rájöttem, hogy mindenben a filmet kerestem. A versben a képet láttam, a rajzban az időt, a zenében a történetet. Egyértelmű volt, hogy valahogy a filmhez jutok, csak közben történt számos fárasztó dolog, mint például az érettségi, „a mi lesz belőled fiam“, meg a „ne álmodozzál ennyit“, úgyhogy elmentem a TF-re, mert versenyszerűen vízilabdáztam. Amivel ott szembesültem, az mindennek az ellentéte volt, amit szeretek, és bár fáj az az öt év, de nagyon örülök, hogy egy ilyen értékrendet a velejéig megismertem. Aztán az egyik legjobb barátom családi kamerájával csináltunk valamit, aminek volt eleje meg vége. Kitágult tőle a fejem. Barátok nélkül nagyon nehéz lett volna, állandóan segítettek. Tircsi Tamás iskolatársamat egy film kedvéért négyszer elüttettem a saját kocsijával. A negyedik alkalomnál már nem hiszem, hogy a bizalom vezérelte, de az első két-három környékén biztos.
LH: Tavaly végeztél az SZFE rendező szakán. Hogyan értékelnéd az ott töltött öt évet?
RG: Elsősorban annak adok hálát, hogy Enyedi Ildikó osztályába kerülhettem. Ildikó pozitív szemlélete nagyon sokszor megdöbbentett, és néha még talán fel is bosszantott, de így utólag azt érzem magamon és a többieken is, hogy majdnem mindenkire ragadt egy kevés ebből. Nagyon pozitív hozadék számomra az osztály, és azok az emberek, akikkel ma is napi szinten beszélek, akikkel közösen tervezzük a jövőt. Egyetlen dolgot sajnálok az elmúlt öt évből, hogy nem csináltunk még egyszer ennyi filmet. Bőven lehetett volna, csak sajnos nem minden esetben voltam elég rugalmas ahhoz, hogy könnyű kézzel forgassak.
LH: Mi történt veled azóta, hogy kikerültél Enyedi Ildikó szárnyai alól?
RG: Tavaly kellett volna forognia a diplomafilmeknek, de sajnos ez nem történt meg. Konkrétan senkinek sincs még diplomája. Megszűnt az a támogatás, amin keresztül az iskola legyártatta ezeket a vizsgafilmeket. Volt egy pályázat, ott furcsa módon senki nem nyert az osztályból. Semmilyen kilátás sincs arra vonatkozólag, hogy hogyan fogunk lediplomázni. Fontos elmondani, hogy a főiskolás filmek egy normál kisfilm költségvetésének a töredékéből készülnek, mert egyrészt mindenki ingyen dolgozik, másrészt különböző kedvezményekkel is lehet élni, de így is valamennyi pénzre szükség lenne.
LH: Szerinted milyen lehetőségei vannak ma Magyarországon egy fiatal rendezőnek?
RG: Szeretnék majd pályázni a Filmalapnál, de még nincs olyan fázisban a tervem. Bejáratott utakról, kis ösvényekről egyáltalán nem tudok. Egyetlen lehetőség van, hogy nagyon kell akarni. Egyelőre ezt tanultam.
LH: Meg lehet élni a filmkészítésből?
RG: Én még egy kanyit se kerestem belőle, és úgy tudom, az idősebbek se a játékfilmekből élnek. Megélhetéssel kapcsolatos ötletem nagyon kevés van. Ha valaki tud valamit, nyugodtan szóljon.
LH: A Külalak igen sikeres utat járt be itthon. Mi az, ami neked a legfontosabb ebben a történetben?
RG: A Külalak eddig az a filmem, ami a legközelebb áll ahhoz, amit eredetileg csinálni akartam. Kb 75-80%-át így terveztem. Az, hogy ez lett a legsikeresebb film az összes közül, szívmelengető és önbizalmat ad, amire mindig nagy szükség van.
LH: Vonható párhuzam a főhős karaktere a te személyed vagy környezeted között?
RG: Inkább azt mondanám, hogy voltak az életemben fontos események, amik meghatározták ezt a történetet. A legerősebb tényező, hogy pályát váltottam. A második a TF-en történt: az egyik retorika órán bejött egy “Szentesi Bálint” és egy levegőre olvastatott fel velünk egy verset. A TF-re sportolók járnak nagyrészt, akik két edzés között beesnek egy elméleti órára. Ott ültünk körben melegítőben, atlétában, kapucnis széldzsekiben, futócipőben, kézilabdás cipőben, stoplis cipővel a kézben és olvastunk fel közösen egy levegővel egy verset. Döbbenetes hangulatú volt. És végül a Papám arca. Ő mérnök, és valamikor jó tíz éve előkerült egy régi, egyetem alatt írt verse. Egyáltalán nem tudtam, hogy írt verseket. Egyszer csak más lett az arca számomra, ahogy fogta azt a cetlit a kezében.
LH: Min dolgozol most?
RG: Volt egy nagyjátékfilm tervem, de elvetettem, mert úgy érzem, hogy jelenleg csak olyan filmet szabad csinálni, ami aktuális és reflektál a mai emberek mindennapi gondjaira. Abból pedig van bőven, úgyhogy egy nagyjátékfilm hossz majd csak kijön belőle valahogy. Pár hét múlva neki is állok, de még szeretném felvázolni a történetet nagyvonalakban. Egy harminchoz közeli fiúról szól, aki vesz egy repülőjegyet, hogy elhagyja az országot örökre. Egy későn érő ember felnőttéválás-története. Arról szól, hogy hogyan lehet itt szeretni mindent úgy, hogy mindennap zsigerből pocskondiázzuk. Szinte az egész irányított improvizációkból fog állni, barátok, ismerősök, főleg amatőrök játszanak majd benne. Én veszem fel egy kis kamerával, nem lesz világítás se, teljesen amatőr körülmények között akarom leforgatni.
LH: Hogyan látod magad 5 év múlva?
RG: 5 %-kal több ősz hajszál, 5 kg-mal kevesebb testsúly és lehet, hogy 5 centit növök is majd. Nem látom magamat, vagy sok mindent látok, de nem tudom megfogalmazni. Remélem, úton leszek, filmeket csinálok és nem fogok éhen halni.
LH: Hogy áll az Enyedi-osztály Budapest-filmje?
RG: Haladunk vele, nyár végén talán be tudjuk mutatni. Két film még télen leforgott, egy talán a jövő héten, a többi öt tavasszal fog. Próbálunk pénzt szerezni az utómunkára. A 8 különböző budapesti történet nagyon változatos lesz. Ily módon tükrözi a várost és talán egyben az osztályunkat is.
