Bendarzsevszkij Anton és Maczelka Márk filmjének forgatása a kitekinto.hu és az Azimuth film projektjeként indult 2011 áprilisában. A Csernobil öröksége: A Zóna száz órányi Ukrajnából beszerzett archív anyagból, több ezer fotóból, húsz órányi helyszínen forgatott felvételből és számos riportból állt össze.
A filmet a budapesti és pécsi nézők októberben a magyarhangya szervezésében láthatták. A felkészült, fiatal és lelkes alkotópáros a vetítés előtti beszédében a téma iránti elhivatottságáról és személyes „vonzalmáról” számolt be. A filmet rendezőként avagy szerkesztő-riporterként fémjelző öltönyös fiatalember, a belorusz származású Bendarzsevszkij Anton bevallotta, hogy ez élete második filmbemutatója, tehát már nem izgul, majd egy pillanatra elfelejtette, hogy '86-os vagy '85-ös születésű. Nos, '85-ös, ettől látatlanul megkedveltem a filmet!
Az alkotók elsődleges célkitűzése az volt, hogy a Csernobilt körülvevő 10 illetve 30 kilométeres zónákat feltérképezzék, és mai állapotukról egy objektív képet tárjanak a nézők elé. A tömegeket érintő és foglalkoztató helyszín, egykori nevén V. I. Lenin, később Csernobili Atomerőmű eggyé vált az 1986. április 26-án történt atomkatasztrófa fogalmával, ereje sokak számára megfoghatatlanságában és láthatatlanságában rejlik. A film különálló fejezetek formájában Csernobil és Pripjaty város egykori, majd mai állapotát vizsgálja, többeket megszólaltatva '86 után az atomerőmű romjain dolgozó, ma is élő likvidátorok közül (likvidátornak a katasztrófát követően az atomerőműben tevékenykedő szakértői illetve munkás réteget nevezik).
Az archív felvételek minőségükben, stílusukban érzékelhetően elválnak az alkotók által felvett anyagoktól, dokumentumértékük hitelessé és izgalmassá teszi a filmet. Az egyes építészeti és szerkezeti megoldásokhoz a 3D animációt Misku Norbert készítette. Az animáció informatív, de jelenléte jelentős mértékben visszavesz a filmszerűségből, atmoszférája inkább egy kezdetleges és leegyszerűsített számítógépes játék képi világára emlékeztet. A narrátor hangja kevéssé változatos, a néző elfogadja, abban a hitben: biztosan az alkotó hangja, olyan, amilyen – a maga komótos monotonitásában elejétől végéig karonfog és végigvezet bennünket a filmen. Ám végül kisül, nem az alkotó narrál, ezen a ponton viszont nem értem, miért épp erre a hangra esett a választás.
A film talán a vágást leszámítva, ami szíve-lelke az egésznek (különös tekintettel az archívokat felhasználó dokumentumfilmekre), technikáját, elbeszélésmódját tekintve nem hoz újat. A fikció versus dokumentum tengelyen erősen a dokumentumfilm, annak is egy egészen objektív, elsősorban informatív válfaja fele húz. A nézőnek az az érzése támadhat, hogy az alkotók nem feltétlenül filmesek, inkább a téma szerelmesei, ám ezáltal rengeteg energia, kiváncsiság és szeretet hatja át a képkockákat. A végeredmény stílusában, ritmusában és eszközeiben teljes mértékben alázatos tárgyával szemben, mindenét felteszi egyetlen lapra, hogy minél átfogóbb és tárgyilagosabb tudást közvetítsen a nézőnek.
Egyedül a riportok emelik el a filmet a realitások szikes talajáról. A likvidátorok, egy egyetemi professzor és egy kisvárosi polgármester megszólalásaiban az egyes életek összefonódása a Szovjetunió legnagyobb atomerőművében történt katasztrófával és leginkább annak következményeivel gondolati mélységet teremt a filmben. Egyesek úgy nyilatkoztak, hogy rabjává váltak az erőműnek, a sugárzás gondolatának és epicentrumának közelében akartak élni. Az életveszély rendszerint nem csorbította elhivatottságukat. A megszólalókban közös vonás Csernobilon túl, hogy más-más eszközökkel ugyan, de a megfutamodás helyett, életüket kockára téve vették fel a kesztyűt és az ólomruhát a sugárzással szemben. Ki a sugárzást mérő doziméterrel a kezében, ki egy eszmét hirdetve, más pedig tömegek számára új otthont teremtve a semmi és a lehetetlen tőszomszédságában.
A világ egyik legnagyobb atomerőművének működése 2000. december 15-e óta hivatalosan leállt. Ennek ellenére napjainkban is óriási mennyiségű energiát fogyaszt, ám egyáltalán nem termel. Négyezer ember számára szolgál munkahelyül, akik a romokon maradt feldolgozhatatlan mennyiségű, elpusztíthatatlan és elszállíthatatlan sugárzó szemetet felügyelik. A 30 kilométeres körzet felszínén a sugárzás ugyan nem kritikus mértékű, de az ottani élővilág, a talaj, minden egyes elektromos lom, ami hátramaradt, nagy mennyiségben tartalmaz radioaktív anyagot, többek közt plutóniumot, amelynek a felezési ideje nagyjából 24 ezer év, addig ez a terület gyakorlatilag lakhatatlan. A robbanást követő években a zónában dolgozó likvidátorok közül 510 ezer emberből mára 50 ezer halott, támogatásukat a Szovjetunió összeomlása óta megszüntették, a túlélők fizikai állapotáról nincsenek hivatalos adatok. A csernobili atomkatasztrófa ezzel tökéletes szimbólumává emelkedett a modern kor értelmetlenségének, amelynél csupán az egyes ember kudarca borzalmasabb. A film egyedülálló és felettébb informatív, összefoglal és átad kevéssé megfogható érzéseket és gondolatokat is a témában. Jó dolog, hogy elkészült.
